Ezzel a bejegyzéssel kapcsolatban lehet, hogy csalódottságot fogsz érezni! Ugyanis nem a Mont Blanc a lényeg. De tényleg! A Mont Blanc egy emblematikus hegy, amelyet szinte mindenki ismer, tudja (helytelenül), hogy Európa legmagasabb hegycsúcsa és egy olyan kvázi kézzel fogható végpontot jelent, amelyet könnyű felfogni, elképzelni, megfogalmazni. De közel sem ez a lényeg. Nagyon nem!
Életem során rengeteg különféle dologgal foglalkoztam, talán túl sokfélével is. Volt olyan, amikor kitűztem egy adott dologgal kapcsolatban valamilyen elhatározást, hogy én addig nem nyugszom például amíg rocksztár nem leszek…és nem lettem. És volt olyan is amikor semmilyen érzékelhető végét nem tudtam megfogalmazni valaminek amit csináltam és lám: több mint tíz éve írom a blogomat és még mindig élvezem. A gitározást is élveztem, annak ellenére, hogy az a vágy amit kinéztem motivációképpen a gyakorlásra, sosem lett beteljesítve. És most ide jöhetne az a Coelho mélységű idézet, hogy nem a cél hanem az út a fontos. De bassza meg, az Oravecz Nórák hiteltelenné és súlytalanná tették a filozófiának azt a területét, amellyel régebben még Buddhák és Gandhik marketingeltek. Nem! Igenis vannak olyan életfelfogást közvetítő üzenetek, amelyeken érdemes elgondolkodni. És igen! Az út a fontos. Mert ha az utat nem élvezed, ha az útnak nincs értelme a cél elérésén kívül, akkor az egész életedben szenvedni fogsz és a célok elérésének pillanatnyi, elillanó boldogsága nem lesz elég ahhoz, hogy ezt feledtesse veled. És pontosan ezért írom a Mont Blanc Projekt-et, hogy megmutassam az utamat valamihez, ami valójában bármi más is lehetne, mert nem az a lényeg. Sőt! És most jön a legnagyobb pofára esés: a valódi vége tényleg nem a Mont Blanc ennek az egésznek!
Természetesen szeretném megmászni a Mont Blanc-t, de az Elbrusz például ugyanúgy ott van előttem, mint egyike a beteljesítendő vágyaimnak. Viszont ezen hatalmas hegyek mellett az úton számtalan sokkal fontosabb állomás is helyet fog kapni. Beszéltem az első bejegyzésben arról, hogy milyen tériszonnyal (akrofóbiával) küzdöttem gyerek és fiatal felnőtt koromban, hogy ez hogyan korrelál az élet más területein tapasztalt félelmeimmel és mi a szimbolikája annak, hogy ha a magasságtól való félelmemet leküzdöm, akkor tulajdonképpen önmagamat győzöm le és így az önbizalmam indul növekedésnek. A francia Alpok legmagasabb csúcsa szép cél. De a küzdelem rengeteg összetevőből gyúródik eggyé. Addigra amire oda fogok állni a havas kis kúpocskára 4810 méteren, addigra olyan tapasztalatokkal szeretnék gazdagodni, hogy az már csak egy hétvégi séta legyen, egy a sok közül, a tejszínhab tetején a csokireszelék.
Jelenleg az edzés mellett az első kihívás a sziklamászó tanfolyam elvégzése lesz, ami szeptember 14-én indul. Nem tudom, hogy mennyire tudom elengedni magam, hogy mennyire tudok megbízni egy félig-meddig ismeretlen emberben, akinek tulajdonképpen szó szerint a kezébe helyezem az életem. Nem tudom, hogy mennyire fogok félni egy függőleges sziklafalon, ahol csak egy kötél és néhány technikai felszerelés áll köztem és a mélység között. Sok mindent nem tudok. Apró lépésekben fedezem fel – és tágítom – a saját határaimat. Amikor a hegyen vagyok az egyik nagy kihívást, a keskeny párkányokon való pilinszkázás jelenti. Vajon mennyire tudom ezt a félelmet leküzdeni egy kötélpartiba kötve? Ezekre a kérdésekre a válaszokat nem a Mont Blanc fogja megadni, hanem más, kisebb, de ugyanúgy fontos csúcsok és élmények.
Similaun, Grossvenediger, Ankogel…belépés a három-ezresek világába. Technikai tudás minimális kell hozzájuk, de comb és tüdő annál inkább. Bírni fogom a terhelést? Grossglockner, Gerlachfalvi csúcs, Wildspitze…technikásabb 2-3 ezres csúcsok, bőven kitett helyekkel, de hát ki ne akarna Ausztria tetején állni? Nyugodt tudok majd maradni? Watzmann, Königsjodler, Bambergweg…hosszú, nehéz és kitett ferráták, csak úgy, hogy két csúcs között ne unatkozzunk. Sok olyan ága van amúgy a hegymászásnak amiről biztos vagyok, hogy nem érdekel. Nem akarok UIAA III-IV-nél nehezebb utat mászni, a sziklamászás maximum a sportmászás szintjén érdekel. Nem vonzz a jégmászás, sem a tradicionális, több kötélhosszas utak. Azt tudom, hogy a hegyeket szeretem és a kihívások előre visznek, le akarom győzni őket. De nem tudom, hogy szeretni fogom-e a klasszikus hegymászást, vagy hogy bakancsban mennyire érzem biztonságban magam egy UIAA III-as falon. De ez az út lényege, hogy ezek kiderüljenek és ha nem leküzdhetetlen a félelmem, akkor túllendüljek rajta és ennyivel is több legyek. Ha nem megy, bármikor mondhatok nemet, ami egy másik kihívás az életemben. Ha nem megy akkor az nem az én utam, de így vagy úgy, mindenképp egy lépéssel előrébb leszek, mint mikor elkezdtem. Viszont ha elragad a „flow” akkor bármi megváltozhat. Az ember egész élete végéig fejlődik és változik. Lehet, hogy három év múlva egészen máshogy fogok állni a jégmászáshoz, vagy az első nyolc-ezresemre készülök. Ki tudja? Ez az út szépsége, hogy cél nélkül is folyamatosan változhat, hogy kereszteződések és elágazások tarkítják és ennek ellenére azon az úton tudunk kiteljesedni amin épp ebben a pillanatban járunk.
A Mont Blanc csak egy megfogható illusztráció, egy materializálódás, egy könnyebb érthetőség. Jól hangzik, jól néz ki, jó a marketingje. De ha belegondolok az én utamon talán fontosabb állomás lesz majd a Grossglockner, vagy akár a sziklamászó tanfolyam. Az első, a legkisebb lépések számítanak a leginkább. Mert ha már elindultál, mozgásban maradni könnyű!
Képek forrása:
- Fejléc kép: Schneeberg 2017 – Pál Szilvia
- Arcfestett suhancgyerek gitárral: 2010 – Saját kép
- Köves ösvény: Neunerkogel 2017 – Saját kép
Hozzászólás