A november 1 hosszú hétvégén kiköltöztünk Reichenau-ba, hogy kihasználjuk a valószínűtlenül jó késő őszi időjárást. Az erőteljes próbálkozások ellenére, végül csak három fő alkotta a csapatot, de nagyon jó hangulatot csiholtunk így is, bár sajnos csak ketten másztunk.
Vasárnap reggel úgy keltem mint akit kétszer megrágott egy T-rex, de még ő is inkább kelletlenül kiköpdöste és elkaparta mint egy darab szart. Ebben az állapotomban felelős döntést hozva nem indultam el a csúcs felé, de mélyen belül azért emésztett a csalódottság.
Van az a helyzet amikor annyira vársz valamit, hogy a gondolataidban már-már katartikus élményként képzeled el, és úgy tartasz az irányába, mint valamiféle hatalmas változás, egy életre szóló élmény, és innentől másként fogod nézni a világot. Aztán ott állsz 700 méterrel magasabban, mint ahol eddig bármikor voltál, és rájössz, hogy ez is csak egy csúcs. Ott a kereszt, szép a kilátás, nothing special. Persze ettől még mindig életem hegye marad a következőig, de nem várt Read more…
Sokszor, sok sportnál beszélnek arról, hogy mennyit is számít a fej, hogy agyban mennyire tudsz ott lenni. Természetesen ez minden sportnál így van, ezt nem is vonom kétségbe. A mászásnál azonban talán ez sokkal jobban is számít mint bármi más. Ha nem vagy képes száz százalékig beletenni mentálisan magadat a falba, akkor nem, hogy rosszabb teljesítményt fogsz nyújtani, hanem ad abszurdum semmilyent.
Muszáj pontos időbeosztást csinálni, mert különben csak kóvályog az ember a téridő-kontinuumban, mint hím kullancs a Morzsi segge partján, aztán hónapok telnek el anélkül, hogy egy nyamvadt Gellérthegyre felsétált volna. A fizikai felkészültségemmel kapcsolatban az a meglátásom, hogy ha megvan, hogy mikor, akkor max 1 hónap alatt össze tudom magam kapni annyira, hogy gond nélkül belevágjak.
A hegymászásnak van egy olyan oldala, hogy sokszor már akkor meghiúsul a csúcstámadás, amikor még gyakorlatilag el sem indultál. Az egész sztori úgy kezdődött, hogy menjünk, másszuk meg a Hochgall-t. Így történhetett, hogy héjruházat, gore-tex kesztyű és kimondhatatlan mennyiségű kölespehely is a csomag része volt, miközben autóztunk Horvátország felé.
Ping küldés, csak hogy érzékeljétek, nem tűntem el. Két hete voltam sziklán is. Boti meghívott a jelenlegi tanfolyamosaival Bajótra, mert egyiküknek nem volt párja, így volt lehetőségem gyakorolni és ismételni is. A reibung táblán meglepően jól mentek a könnyű utak, jobban éreztem a sziklát mint fél éve amikor először voltam itt. A pokol falon is másztam kettőt, aztán úgy éreztem elég volt mára az adrenalin (új párral – ráadásul tanfolyamossal – azért nem vagyok olyan Read more…
Az egész úgy indult, hogy két olyan dolog is beleásta magát a fejembe, ami kissé kényelmetlen érzéseket keltett bennem a tanfolyammal kapcsolatban. És akármennyire is azt gondolnátok, hogy a tériszony az egyik: nem, nem az. Az első és legnagyobb problémám a kaja volt. A másik a ruházattal kapcsolatban merült fel: nem elég jó minőségű és nem elég meleg ami rendelkezésemre áll és ráadásul még nem is elég vízálló. Szóval röviden és tömören arra számítottam, hogy ha nem fogok hamarabb megfagyni akkor éhen halok.
Sikerült 16 km-t és közel 700 m szintet (fel/le) 2,5 óra alatt lenyomnom anélkül, hogy a térdem egy picit is fájt volna. Természetesen igyekeztem kímélni és tényleg csak ott futni, ahol ezt óvatosan, minimális ugrabugrálással meg tudom tenni. A Kecske-hegy déli oldalán lévő sziklákon leereszkedni még mindig nagyon funny, bár már közel sem tűnt olyan hű de sziklásnak, nagyon meredeknek, mint mikor először jöttem ott le.
Az idei év meglepően motiváltra és termékenyre sikerült. Rengeteg helyen másztam, túráztam, ferrátáztam. Az eltervezett sziklamászó alap tanfolyam is már a butykosban, a futással bár lehet leállok a térdem miatt és bringázásra váltok, de legalább teszteltem, hogy minden gond nélkül le tudok futni 10 km-t egy órán belül, ami pozitív arra nézve, hogy bírni fogok-e egy nagyobb megterhelést felfelé.