Az elmúlt egy hónap Ausztriában

A címből azt hihetnéd, hogy hetek óta kint tengetem a napjaimat nyugati szomszédunknál, holott sajnos nem ez a helyzet. Ennek ellenére kétszer is meglátogattam a sógorokat mászási szándékkal. Júniusban a Raxon tettünk egy rövid pofavizitet sziklamászási indokokra hivatkozva, most hétvégén pedig az Ankogel-t próbáltuk meg meghódítani egy kevésbé bejáratott útvonalon. Kezdjük az utóbbival, amolyan figyelmeztetés szerű felhangot megütve, hogy én is leírhassam, hogy jajistenem, mindmeghalunk….egyszer biztosan.

A terv: Ankogel (3252 m)

Eredetileg egy 2020-as téli mászásnak indult, de aztán jött egy ilyen járványféle hülyeség és beszorultunk kicsiny hazánk kerítése mögé. Végül idén nyáron – a szülinapomra – időzítettük a második próbát, de úgy döntöttünk, hogy nem a normál úton megyünk fel a Hannoverhaus felől, hanem keletről vágunk neki. Ez az útvonal kicsit technikásabb – alapvetően amúgy téli útvonal mint utóbb rájöttünk. A túra kiindulópontja a 2022 m-en megépített több mint 100 éves Osnabrücker hütte. Innen kell egy közepesen nehéz túrával felkaptatni a két Shwartzhornsee-ig (alsó és felső, nagyon kreatívan elnevezve). Innen indul a buli, egy rövid sziklás felfelé menet után az itiner a Kleinelend gleccseren folytatódik kb. 2 km-en át, hogy aztán az utolsó 300 m szintemelkedést egy UIAA II-es nehézségű gerincen kelljen legyűrni a csúcsig. Sounds like plan, mi baj lehet?

Szerencse-szombat: út a hüttéig

Eredetileg öten vágtunk volna neki, de sajnos Olgi lebetegedett péntekre, így Eszti, Gábor, Gergő és én vágtuk magunkat a SEAT-ba és autóztunk egészen a Maltatal völgyében megvalósult gigagát melletti hotel parkolójáig. A felvezető autóút 20€-ba kerül személygépjárművenként és tartogat némi meglepetést egy több mint 20 percig piros közlekedési lámpa képében….

Az időjárás előrejelzés világvége jóslata ellenére nagy meglepetésünkre szikrázó napsütésben és kifejezett meleg hőmérsékletben sétáltunk az erőműtől a hüttéig. Ezt a távot amúgy bringával is simán meg lehet tenni (sőt javasolt is mert visszafelé már nagyon untuk a gyaloglást. 8 km és szinte nulla szintemelkedés, murvás, széles döngölt út.) Autóval ugyan behajtani tilos, de valószínűleg ilyen formában oldják meg a turistaház alapanyag utánpótlását.

A felmelegedést jól mutatta, hogy a duzzasztó által létrehozott óriási tó vízszintje annyira alacsony volt, hogy a gát betonjára felfestett vízmérce legalsó széle jó 2-3 méterre volt a víztől és a partján is jól lehetett látni, hogy általában meddig szokott érni a víz.

Az Osnabrücker hütte környékén a legnagyobb attrakció a szinte mindenhonnan látható Hochalmspitze (3360 m), a Grosselend gleccserrel. Utólag lehet jobb ötlet lett volna ezt a csúcsot választani innen, de késő bánat eb gondolat.

Mivel elég hamar elfoglaltuk a szállásunkat és még az idő is elég jónak tűnt, úgy döntöttünk, hogy nem ücsörgünk odabenn még órákat, hanem teszünk egy rövid kiruccanást a környéken. Egy rövidebb túrával elérhető tengerszemet néztünk ki (4 km / 450 m), de nagyjából egy óra gyaloglás és emelkedés után olyan goromba felhők kezdtek érkezni nyugatról, hogy gyáván megfutamodtunk a bőrig-ázás lehetősége elől. Később kiderült jól döntöttünk, mert alig fél órája értünk vissza a házba már szakadt is az eső. Sebaj, közben legalább kerülgethettük a teheneket, akik valamiért mindenütt előszeretettel legeltek, feküdtek, bámultak csoportosan  az ösvény kellős közepén. Mi meg beszariak voltunk, hát azért mégiscsak mekkora baszott nagy állatok…egy nagyobbat rámfúj elrepülök.

Este a vacsora után társas partival múlattuk az időt – illetve Esztert megbabonázta egy helyi macska, így őt sajnos az este hátralévő részében elvesztettük (isten nyugosztalja). Viszonylag korán feküdtünk, mert a terv legkésőbb 7 órás indulás volt, amit sikerült is tartani.

A lényeg: miért nem lett Ankogel vasárnap?

Zökkenőmentes reggelizés, készülés, indulás…és hét órakor már az útjelző táblánál álltunk ami azt mutatta, hogy az Ankogel csúcsa 5 órányira van „nur für Geübte” útvonalon. Uccu neki 1 óra alatt legyűrtünk másfelet. Közben felkapaszkodtunk Fallbach vízesés kb 50-60 méter magas „falán” és megérkeztünk a két fenti tóhoz. A teheneket időközben felváltották a birkák, a meleg hőmérsékletet pedig a szél. 2500 méteren már kezdett egész kellemes idő lenni.

A tó utáni gerincen, ahol a jelzett út végetért szép lassan elkezdtünk szintet nyerni egy nagyobb sziklákból összeállt törmelék lejtőn. Egy ideig nem is volt ezzel probléma. Egészen addig, amíg el nem értünk oda, ahol a gleccsernek kezdődnie kellett volna. A helyszín jó volt, csak a magasság nem stimmelt. A jéghez körülbelül 15-20 métert kellett volna lefelé ereszkednünk olyan terepen, ami ezt nem tette lehetővé. Rövid nézelődés után úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk visszamenni a gerincre és kicsit lejjebb ereszkedve a kőtömbökön keresztül szintben közelítjük meg a gleccsert. Ez utólag kiderült: rossz döntés volt.

Ahogy közeledtünk jégfolyamhoz, úgy lett egyre meredekebb a hegyoldal dőlésszöge és lettek egyre lazábbak az azt alkotó szikladarabok. És itt nem kis kavicsokról beszélünk, hanem ember méretű sziklatáblákról amire ha ráléptünk konkrétan megmozdult. Aztán egyszer csak tőlünk 30-40 méterre (pont abba az irányba amerre tartottunk) az egyik ilyen kőtömb – és kisebb nagyobb pereputtya – úgy döntött, hogy neki ebből elege van, inkább lecsusszan picit pihenni a lejtő aljára. Ez mondanom sem kell, nem igazán nyugtatott meg minket – lévén körülöttünk az egész hegy konkrétan ilyen instabil szarokból állt össze. Így a következő döntés tőlem származott: innen el, minél gyorsabban.

Nagyjából másfél óra útkeresgélés, mászókázás, félelm és rettegés (Las vegasban) után sikerült visszajutnunk épségben a gerincre. Örömbódottá’. Volt még egy olyan ötlet, hogy a gleccser alján traverzáljunk át és a középső sziklabetétet megmászva érjük el a jég kevésbé meredek részét, de végül úgy döntöttünk, hogy ez kockázatos is lenne, illetve időben sem valószínű hogy beleférne a napba. Nem éreztem a késztetést, hogy most nyissunk új utat az Ankogelre.

Az izgalmakat a gerincen pihentük ki, miközben Gábor elterelő hadműveletbe kezdett: nagyon érdekelni kezdték a környező csúcsok, így folyamatosan szóval tartott, amíg a többiek sunyi módon egy 35-ös gyertyát belehelyeztek az előre eltervezett szándékkal megsütött brownieba és meggyújtották, hogy amikor legközelebb odaforduljak már könnybe lábadjon a szemem. Félig a stressztől, félig a meghatottságtól. Tényleg köszi mindenkinek! A sütést, a cipelést, a szándékot, a szeretetet!

Összefoglalva tehát az útvonal télen biztos hogy sokkal jobban járható, amikor mindent összetart a 2-3 méter hó. Valószínűleg 10-15 éve mivel a sziklás rész nagyrésze még akkor is fagyott maradt, illetve a gleccser is magasabban lehetett, nyáron is használható, kockázatmentes útvonal volt ez. Jelenleg – a saját megítélésünk szerint – mivel a hegy konkrétan esik széjjel, nem javasolnánk olvadáskor a csúcs megközelítését ebből az irányból. Persze nem mi vagyunk a legtapasztaltabb hegymászók, meg a legkockázatvállalóbbak sem (főleg én), ezért ez egy szubjektív vélemény. De azért ami jelenleg hallható-olvasható a 3-4000-es hegyek világából, azzal nagyrészt összecseng a túránk sikertelenségének oka. A Marmolada gleccseréből maradt kis foltnak a fele leszakadt és megölt 11 embert, a Mont Blanc francia útján a hüttéket bezárták, az útvonalat nem javasolják, a Matterhorn tiltólistára került. És a melegedés csak most fog igazán bedurrani a következő években, ha hihetünk a tudományos konszenzusnak. Háború, meg infláció, meg covid persze…de azért figyeljünk oda a bolygónkra is, nincs több belőle!

Hazafelé grillcsirkés híjján egy gyrosba folytottuk a bánatunk (illetve Gergő pizzába). Persze azért így is remek hétvége volt és csodás helyeket láttunk. De most hiába mondjuk hogy a hegy megvár…már nem vagyok biztos benne.

És akkor jöjjön a Rax

Június közepén negyedmagammal kiautóztunk a kedvenc ausztriai mászóhelyemre és két napot töltöttünk el a sziklák között, kifejezett kánikulában.

Szombaton a Wasserfall Klettergartennél gyakorlatoztunk egy kötélhosszas sportutakat teljesítve. A legjobb eredményem egy V+os út volt, amit nekem sikerült először kimásznom a csapatból, igaz egyszer bele kellett ülnöm a kulcsmozdulat előtt, hogy elgondolkodjak az élet nagy dolgain. A mászás nagyon jó hangulatban telt, a kezdeti parámat is hamar sikerült levetkőznöm és csak egyszer szakította meg a tevékenységet két, a semmiből feltűnő indokolatlan női mell, melyeket a gazdája a vízesésben fürdöve tett közszemlére minden előjel nélkül. Jól van na….I am a simple man: I see boobs, I press like.

Másnap aztán az a döntés született, hogy nézzünk meg egy több kötélhosszas utat a Vordere Stadlwand-on, így reggel egy rövid túra után be is szálltunk egy falba, amiről kiderült, hogy nem az amire gondoltunk. Ez annak okán történt, hogy egy helyi mászópártól megkérdeztük mit másznak és ahhoz viszonyítva tájékozódtunk. A baj csak annyi volt, hogy ők sem azt mászták amit akartak (vissza is ereszkedtek belőle).

Végül csak sikerült megtalálnunk a Peternpfad nevű 6 kötélhosszas, UIAA V- nehézségű utat. Én Karesszel szálltam be, de logisztikai és egészségügyi problémák miatt végül Eszterrel fejeztem be. A nehézsége (könnyűsége) ellenére kifejezetten kompakt sziklán vezetett végig, ráadásul elég változatos mászást biztosított. Az eleje egy nagy reibung tábla volt – ez volt a legnehezebb kötélhossz – persze hogy ezt másztam én előre, hisz imádom a tábla mászást….ja nem. A második kötélhossz egy hosszú piaz vagy bevágás (attól függ melyik technika fekszik jobban, mindkettővel megoldható volt). Aztán volt egy kis séta, majd végül még pár tábla, egy kis piazos harántolás és kiszálló.

Konkrétan jeges vízben fürdésről hallucináltam már a negyedik stand környékén olyan meleg volt. Amikor végre visszaértünk a Weichtalhaushoz kikértem két Schiwassert (2x5dl) és alig 5 perc alatt borítottam a gyomromba mindkettőt. Előtte meg persze kicsit bele is ültem a Schwarza vizébe.

Nagyon jó volt megint több kötélhosszt mászni és kint lenni falon, de a tanulság: soha többet nem mászok déli falat nyáron. Idén amúgy egyre inkább azt érzem, hogy kevesebb motivációm van mászni és sokkal inkább bringáznék, úsznék, kajakoznék. Lehet hogy ez ilyen hullámzó, hogy kell egy kis szünet, hogy aztán ismét teljes erőbedobással tudjak belelendülni. Meglátjuk. Addig is élvezzétek a meleget – amíg van víz…