A címben szereplő dinamikát alkalmazva és egyenes vonalú egyenletes mozgást feltételezve az irányvektor negatív előjellel kellene kerüljön életem koordináta rendszerére. De a lenni vagy nem lenni sosem ilyen egyszerű. Nincs az a nyolcadfokú egyenlet a komplex számok halmazán, amelyik megfelelő mértékű és mennyiségű kanyart, kurflit és 180 fokos fordulatot paccantana a Descartes féle két dimenziós síkra. Mert az élet sosem könnyű, de ha kapsz mellé egy kis rekurrens depressziót az mindig tud fűszerezni rajta egy picit. Enélkül olyan lenne mint a tökfőzelék kapor nélkül. Utálom a kaprot. Meg amúgy a tökfőzeléket is. De ha legyűröm, holnap már rántott hús lesz a menzán és ezért megéri a szenvedés. Mert hát ugye addig se halok éhen.
Mászás? Novemberben voltam Spider-ben, amikor bedurrant a vírushiszti és mivel a belső erkölcsi iránytűm nem engedte, hogy a versenyengedély irányába vezessen az ösvény amin járok, így egészen áprilisig nem is érintettem függőleges falat. Arról írtam is, hogy kimentünk Róka-hegyre és egy jót másztunk. Azóta kedélyállapotaim hullámvasútján sikítoztam végig a tavasz második felét, meg még a nyár elejét is. Úgy tűnik talán mostmár a kijárat felé araszolok, aminek örömére múlthéten vasárnap el is mentünk Olgival meglesni a MAG47-et, mint országunk legnagyobb és legújabb mászótermét.
Tényleg nagy. Olyan „mikor lesz már vége ennek az útnak, mert kurvára elfáradtam” nagy. Persze mivel nem voltam edzésben, mindösszesen öt darab utat sikerült top-rope abszolválnom 4b-4c-5a-5c-6a+ nehézségben. Igen! Több mint fél év kihagyás után kitoltam egy 17 méter magas 6a+-t. Igaz kéményt. De akkor is. Ez bíztató! Úgy éreztem magam a mászás után mint egy ízesítetlen sertészselatinból készült tányér kocsonya, amit kint hagytak egy hétre a napon. De 6a+!
Egyébként a terem rendben van, de nem kaptam egyből metafizikai orgazmust a helytől. A tér hatalmas, de nagyon szellősen vannak az utak és kevés van olyan nehézségben ami az én szintembe belefér. A gyorsmászó utakat majd egyszer azért szívesen kipróbálnám, ha már újra edzésben vagyok. Most viszont az van, hogy szombaton indulunk Szlovéniába és én szeretnék mászni. Ha lehet akkor több kötélhosszt. Kicsit van bennem egy egészséges izgalom, hogy vajon mennyire fogom lefosni a bokám. De nagyon hiányzik a szikla, nagyon hiányoznak a hegyek, hiányzik a stand csöndességében ücsörgés, a tompa visszhanggal alig hallható „bevettelek, indulhatsz” üvöltések, ahogy a csókák követik a fal ívét, ahogy a nap odarohaszt a forró kőre. Hiányzik az érzés, hogy képes vagyok rá, hogy ezt én csináltam, saját erőből, saját akaratból, a félelmeimet legyőzve, külvilágot kizárva csakis én és a hegy. Ott akarok lenni! És izzadságtól csatakosan, büdösen, de örömmel csapni bele Olgi vagy Karesz kezébe, hogy megcsináltuk, szép munka, megérdelmejük a Bledi krémest… Egy hét múlva jelentkezem és elmondom milyen volt!
Hozzászólás