Kaindlgrat: hosszú nyári menetelés

Van az a helyzet amikor annyira vársz valamit, hogy a gondolataidban már-már katartikus élményként képzeled el, és úgy tartasz az irányába, mint valamiféle hatalmas változás, egy életre szóló élmény, és innentől másként fogod nézni a világot. Aztán ott állsz 700 méterrel magasabban, mint ahol eddig bármikor voltál, és rájössz, hogy ez is csak egy csúcs. Ott a kereszt, szép a kilátás, nothing special. Persze ettől még mindig életem hegye marad a következőig, de nem várt fenn trombitaszóval vegyes ünnepi atmoszféra és valamiféle lélekorgazmus, csupán csend, jó levegő, és a szilárd tapasztalása annak, hogy igen, megcsináltuk. De itt is mint mindenhol, talán az út a fontosabb és nem az a fránya fémpózna a végén…

Péntek délután a dolgozói kedvezményemnek hála egy „jóárasított” Seat Ibiza 1.0-val vettünk nekifutásból rajtot Budapestről, hogy a terveink szerint éjfél előtt érkezzünk Kaprun városába. A hely amúgy patentre ki van hegyezve a turistákra, az egész város szinte egy nagy pókháló, amit sportboltokból, éttermekből és szálláshelyekből szőttek. Mi úgy gondoltuk, hogy a péntek estét az autóban töltjük, mert hát hegymászók vagyunk vagy mi a szösz, azt úgy szokás nem? Becéloztuk a Kesselfall-nál felépített 10 emeletes parkolóházat, és kerülgetve a földön széthagyott hálózsákokat – amelyek néhol embert is tartalmaztak – végül leparkoltunk egy szimpatikus placcon. Na most azért az Ibiza nem éppen a legterebélyesebb a Volkswagen konszern termékpalettáján, így két férfi embernek nem biztos, hogy a legkomfortosabb alvóhelyet biztosítja. Ádám elhelyezkedett az anyósülést hátrahajtva, én meg kipakoltam a csomagtartóból, lehajtottam az egyik hátsó ülést és kiflipózban próbáltam meg pihenni egy kicsit…nem sok sikerrel.

Reggel a parkolóház mint egy nyüzsgő hangyaboly ébredt fel egyszerre a 8:10-kor induló első buszra való felkapaszkodás érdeklében. 22 €-ért Kesselfall-tól felvisznek egészen a felső duzzasztógátig (Mooserboden – 2088 m), ahol tulajdonképpen egy hegyi vidámpark várja azokat, akik nem akarnak magasabbra menni: ferráta park, múzeum, kötélpályák, idegenvezetés az erőműben, éttermek… A hely amúgy baromi látványos, még ha a tó maga mesterséges is, nagyon jól néz ki, ahogy körbeveszik 3000-es hegycsúcsok. Mi egy rövid nézelődést követően átsétáltunk a két gáton és belevetettük magunkat a csillámpalából „épült” puklinak, aminek a tetején a Heinrich-Schwaiger-Haus foglal helyet.

A házig vezető út gyakorlatilag egy hosszú, meredek, sziklás szerpentin, itt-ott drótkötélből készített kis korlátokkal, melyek nyilván a téli hónapokban kapnak nagyobb szerepet, az oldalra való kicsúszás megakadályozása végett. Ádám nem sokkal korábban volt a Triglavon, én cserébe a téli tanfolyam óta nem voltam 2000 méter fölött. Éreztem is egy kicsit a tüdőmben aaa zoxigén hiányát mire felértünk a házhoz, ami a táblákon jelzett 2 óra helyett 2,5 óra lett nekünk, azaz délelőtt 11 körül érkeztünk meg. Az eredeti terv az volt, hogy ott alszunk szombaton és vasárnap kora reggel indulunk támadni. De annyira szép volt az idő, hogy ezt felülbíráltuk és egy rövid pihenő – meg a fölösleges cuccok kipakolása – után neki is vágtunk. Persze az is közrejátszott ebben a döntésben, hogy mi a francot csináltunk volna egész nap a házban.

A Grosses Wiesbachhorn 3564 m-es csúcsára két normál út vezet, amelyek csak egy kisebb szakaszban térnek el. Mi a Kaindlgrat nevű, nehezebb variánst választottuk, habár az elmúlt hetek hőhullámának eredménye, hogy a jégcsákányt és a hágóvasat tökéletesen fölöslegesen cipeltük fel. Rögtön a házat elhagyva egy drótkötéllel biztosított szakaszt kell leküzdeni, amelynek a neve Klamml, és gyakorlatilag egy 20-25 méter magas kémény. Szárazon, jég és hó nélkül nem kifejezetten nehéz, de ha hágóvassal kellett volna felmenni, azért akasztottam volna egy ferráta kantárt a sodronyba. Így csak rajtam volt, de nem éreztem szükségét…főleg, hogy a reggeli órákban induló csúcstámadó tömeg folyamatosan hömpölygött lefelé, így még az embereket is kerülgetni kellett a sziklákon.

A meredek felszökés után aztán felértünk az Untere Fochezkopf sziklás púpjára, hogy rögtön picit vissza is ereszkedjünk a gerincre, ami felvitt minket az Obere Fochezkopfra. Illetve mellé, mert a tetejére fölösleges lett volna felmászni. Itt már átléptük a bűvös háromezres szintvonalat, de nem történt semmi különleges, pedig arra számítottam, hogy majd megnyílik egy dimenziókapu és egy új világ küszöbén léphetek át. Nem. Csak gyalogoltunk tovább a gerincen, a csillogó sziklák között. Aztán egy idő után elkezdett kifejezetten meredek lenni a terep, néhol a kezünket is kellett használni, aztán rájöttünk, hogy marhára nem az úton vagyunk. Az utolsó 200 méter szintemelkedést nagyon nehezen sikerült legyűrnünk, én konkrétan majdnem megfulladtam. Nagyon éreztem azt, hogy nem akklimatizálódtam. A csúcs előtti kis felszökésen volt egyedül még valamennyi hó, de azt balról kerültük egy szép tagolt, réteges csillámpala emelkedőért cserébe.

Levegő után kapkodva bár, de aztán végül felértünk az aprócska alapterületű csúcsra, ahol néhány másik srácot leszámítva ugyanúgy egy kereszt várt, mint bárhol máshol. A kilátás a jó időnek hála zseniális volt, látszott a Grossglockner a távolban, és a megtett utunk gerincét is végigkövethettük fentről.

Miért mászik az ember?  Vannak olyan jól hangzó dolgok, mint hogy megismerjem önmagam, meditáljak, eggyé váljak a heggyel, és ennél még sokkal nyálasabb vagy természetfelettibb indokok is. Valójában – amellett, hogy az oda vezető utat élvezzük, és talán a fenti indokok sem teljesen légből kapottak – a hegymászók nagy része egoista. Szükségünk van arra, hogy igen képes vagyok rá, igen megcsináltam, fasza gyerek vagyok. Ezzel a véleménnyel biztos sokan nem fognak egyet érteni, nem is kell. Ez az én álláspontom. Persze, önmagában ez nem lenne elég, mert akkor simán futhatnánk is, hiszen ott is le lehet győzni önmagunkat, mint bármi másban. Imádom a hegyeket, imádok a természetben sétálni, imádom, hogy mindezt általában hozzám közel álló, vagy ha nem is de legalább jófej emberekkel közösen lehet csinálni. Imádom a csöndet, imádom azt a fáradtságot, ami egy kaptató után elfog. Imádom a sziklák logikai játékának megfejtését, imádom a bizalmat amit kiépít két ember között. Ezek mind-mind kellenek. De ettől még a cél mindig ott van és ha nem éri el az ember – mert olyan is van, nem is ritkán – az csalódottságot szül. Azért megyünk, hogy felérjünk. Hogy a Kiscsillagot idézzem: „…Olvastam, hogy az út a fontos, hogy soha ne legyen vége. De szerintem a cél is az útnak a része…”

Szóval a csúcson végül nem sokat időztünk, mert elkezdett fájni a fejem, meg hát amúgy is hédereztünk fenn vagy negyed órát, szóval hamarjában elindultunk lefelé. A visszaúton már nem a Kaindlgrat gerincét követtük, hanem leereszkedtünk dél felé és a Teufelmühlkees gleccser szélén sétáltunk vissza az Obere Fochezkpofra.

Mindennel együtt kb 7 óra alatt jártuk meg a gáttól a csúcsig, majd vissza a házhoz. A Klamml-ön lefelé már akasztottam a drótba, mert fáradtnak éreztem a lábamat, jobb a békesség. Meg ugye, felfelé nem látom mi van alattam, de lefelé észreveszi az ember, hogy aztpaszta innen nagyot lehet esni.

Még bőven napsütésben huppantunk le az egyik kinti padra és a vacsorát várva, a kedves gondnoklány/pincérlány mosolyában úszva vártuk, hogy végre leheveredjünk valamelyik priccsen és pihenjünk egy jót. A ház előtti kis „teraszon” valaki a naplementét nézte, és rajzolgatta ahogy a tó fölötti hegycsúcsok között eltűnik saját bejáratú csillagunk sárga korongja, valaki egy slacklinenon ügyeskedve próbálta elűzni az időt, mások pedig a sörkészleteket próbálták elpusztítani.

Reggel korán fenn voltunk és gyorsan le is menekültünk a háztól a gátig, mert egyrészt korán akartunk hazaérni, így a hétfőre nem kellett szabit pazarolni, másrészt elég felhős volt az idő, jobbnak láttuk nem fent elázni, ha már el kell (végül nem kellett).

Lent a gátnál felfedeztünk egy érdekességet: a nagyobbik duzzasztó falára építettek egy ferrátát Mobo107 néven. Gyakorlatilag ilyen kalandpark jellegű dolgot kell elképzelni: az elején egy flying fox a beszálló, utána váltakozva hol drótkötélen, hol mászófal fogásokon, hol fa létrákon vagy deszkákon lehet végig tipegni, az amúgy a realitáshoz képest ránézésre kevésbé fárasztónak tűnő pályán. A végén még egy kötélhintát is ki lehet próbálni kb 50-60 méteres magasságban, majd egy vietnámi híd teszi fel az íre a pontot a kiszálláskor.

Miután ezt a kis kalandot is rányomtuk a hétvégére, mint tortaszeletre a tejszínhabot, még betoltunk egy Almdudlert és egy sört, ki-ki igényeinek megfelelően, majd ugyanazon a módon lebuszoztunk az autóhoz, ahogy jöttünk.

Összességében örülök, hogy meglett az első háromezres csúcsom, de az oxigén hiány miatti kifulladáson kívül nem tartogatott akkora kihívást, mint amire számítottam. Igaz, eredetileg úgy készültünk, hogy firnes, havas terepet kapunk, ehelyett mindenhol meg lehetett oldani a dolgot száraz sziklán. Így a nehézség hivatalosan UIAA I volt. Szeptemberben tervben van egy Grossglockner mászás is Dokival, azt már nagyon várom! Ott biztos, hogy lesznek kihívást jelentő feladatok…