Az elmúlt hetek-hónapok rengeteg oldalról tették próbára a testi-lelki tűréshatáromat, de ezekről nem itt és nem most szeretnék írni. Az élet sajnos – vagy szerencsére – nem áll meg, én pedig mindenképp be akartam itt számolni az olaszországi kiruccanásunkról.
A tervem az volt, hogy a Dolomitok előtt még letudom a nyári magashegyi mászó tanfolyamot, hogy már egy kicsit több gyakorlattal ugorjak bele a saját közteseimben való bizalom kiépítésébe. De ez nem jött össze, mert egy nappal indulás előtt elkezdtem szédülni – jó majd elmúlik holnapra – gondoltam. Hogy mi? Egész éjjel nem aludtam annyira forgott velem a föld, aztán reggelre még hányingerem is lett, szóval úgy ítéltem meg, hogy inkább orvoshoz megyek, nem a Tátrába mászni. Az persze össze-vissza beszélt (az ügyelet konkrétan azt mondta hogy vegyek be algopyrint, mert nem ittam eleget azért szédülök…wut?), a neurológus 2 másodperces vizsgálat után ráírt valamit a papírra, aminek semmi köze nem volt ahhoz amit éreztem, de lényegtelen, mert kb. egy hét alatt szép lassan magától elmúlt. A probléma így csak az volt, hogy úgy vágtam neki Dokiékkal a Dolomitok trad útjainak, hogy korábban csak egy kötélhosszban másztam ilyesmit, azt is csak az alapfokú tanfolyamon.
Apró érdekesség, hogy két éve még azt írtam, hogy én márpedig nem fogok, csak könnyű normál utas hegycsúcsokat meghódítani, meg még azt sem biztos, de hogy én sziklát, meg saját köztesekkel…hát az ki van zárva. Na, ennyit változik az ember….
1. nap: hideg van
Még meg sem érkeztünk a kempingbe, Doki már elköltött egy kisebb vagyont egy új túrabakancsra. Itt még nem is sejtettem, hogy rám is hasonló kiadások várnak még. Ugyanis augusztus közepén a franc se gondolta volna, hogy a „lent” a kempingben és 10-12 fokok lesznek.
Az első teljes mászónapunkon megfogadván a tanácsokat, elautóztunk a Cinque Torri-hoz, ahol a Dolomitok más helyszíneihez képest, egy leheletnyivel több fix biztosító pont van elhelyezve a falakban. Egész pontosan van egy mászóiskolai rész, kb. 15-20 végig nittel, egy kötélhosszas sportúttal IV-V+ nehézség között, de azért a több kötélhosszas utak itt sincsenek túlbiztosítva.
Kezdésnek a választásunk a Via delle guide című utacskára esett, ami a Torre Grande nyugati falán kacskaringózik felfelé IV+ért. Amúgy itt megjegyzem, hogy a nagy cél a Lavaredo-i Cima Grande megmászása lett volna a Dibona gerincen keresztül, szintén IV+ért. Viszont mivel az 18 kötélhossz, arra gondoltunk, előtte leteszteljük mennyire is vagyunk gyorsak és magabiztosak. Hát az első utunkban sikerült kétszer eltévednünk, és nagyon lassan haladnunk. Ráadásul a lejövetel sem volt kifejezetten triviális. Egyfelől élveztem a sikeres mászást, de nem voltam felhőtlenül jókedvű utána.
Azt már csak mellékesen szúrom ide, hogy ezen a környéken úgy látszik nem nagyon hallottak a két pontos standokról. Mindenhol csak egy darab régi karika van. Ahol van valami repedés, vagy homokóra mellette az rendben van, de amikor egy reibung tábla közepébe van beleragasztva, ott hogy rakok második pontot? Arról nem is beszélve, hogy az ereszkedő standok is egy pontosak.
Második próbálkozásnak még kipróbáltunk egy rövid, általunk III-asnak értékelt egy kötélhosszas felmenetelt ami semelyik kalauzban nem volt benne és teljesen clean volt, majd még a Torre Inglese-t is megmásztuk, két kötélhosszban IV-ért.
Estére mindenki csontig átfagyott, de az én ruhatáram bizonyult a leghitványabbnak, és mivel amúgy is kellett volna vennem egy pehelykabátot, úgy döntöttem, most megteszem ezt a lépést, arra számítván, hogy Arco-hoz hasonló árakkal találkozom. Hát nem is tévedhettem volna nagyobbat. Hosszas keresgélés után végül a Salewa márkaboltban sikerült akciósan, leértékelve 179 €-ért bevásárolnom…nem mondom hogy nem húztam a szám egy picit. De legalább most van egy kurva drága dzsekim, amit elő se merek venni a szekrényből, nehogy baja legyen…
Megjegyzem egész héten olyan fázós voltam, hogy a sátorban is hütte-kotonnal kiegészítve bújtam be a hálózsákba, komplett merinói szettbe öltözve.
*hütte-koton: vékony, kicsire összecsomagolható hálózsák bélés, amit legtöbbször a hüttékben, turistaházakban kötelező jelleggel kell használni, így az üzemeltetőknek ritkábban kell mosni az ágyneműt. Te tudatlan 🙂
2.nap: jön az eső
A következő reggelen úgy döntöttünk ismét a Cinque Torrit célozzuk be. Kocsiba be, ablakot fel! Némi téblábolás után, mindenhová beszállt előttünk egy lassú parti, úgyhogy végül elhatároztuk magunkat a Torre Lusy mellett, mivel a kalauz szerint onnan a lejövetel egy 35 méteres szabad ereszkedés árán tehető meg. Szabad, azaz hogy nem éred el a falat a lábaddal, tök szabadon lifegsz a kötélen.
Ezt az utat is négyesre adták, de immáron meglepően gyorsan jutottunk fel a torony tetejére. Még azzal együtt is, hogy egy éket úgy beraktam az utolsó kötélhosszba, hogy Doki nem tudta kiszedni. Mivel a saját ékemről volt szó, megkértem, hogy eresszen már vissza mert nem akarnám ott hagyni. Az már részletkérdés, hogy akkora erővel ütöttem ki a repedésből, hogy azzal a lendülettel el is repült és még lejjebb kellett ereszkednem, hogy összeszedjem az alattam lévő párkányról.
A lemenetelhez meg kellett várnunk Piféket is, mivel – basic matek – egy hatvan méteres kötelet ha félbe hajtunk, sehogy sem lesz meg a 35 méter, kelleni fog a másik kötél is.
Mondanom sem kell, hogy az ereszkedés itt is egyetlen pontból történt, ráadásul két összekötött madzaggal. A pulzusom nagyjából zóna 3-4 között mozgott, a puszta gondolattól. Megvan a csomó, Doki bekötözködik, ledobja a kötelet, síri csend. „Remélem leér” – felkiáltással már el is tűnt a feje a párkány alatt.
Én ereszkedtem utoljára, ami abból a szempontból megnyugtató volt, hogy ha már 3 embert kibírt az az egy pont meg a csomó, miért pont nálam lenne baj, de azért kicsit hátborzongató volt egyedül ácsingózni egy 35 méter magas, 10 négyzetméter alapterületű sziklatorony tetején.
Sikeresen megérkeztem természetesen, aztán rögtön ment a tanakodás, hogy hova tovább. Sötét fellegek gyülekeztek, így arra jutottunk inkább sport-utazunk, amíg el nem mos minket az eső. Ez azt jelentette, hogy fejenként 2 utat tudtunk még mászni, aztán vissza somfordáltunk a kempingbe.
Lehet, hogy csak a lelkiállapotom okán, de az volt az érzésem így két nap tapasztalata után, hogy némiképp nehezebbek itt az utak, mint amit a nehézségi szintjük állít. Egy 4c (UIAA V) sportutat csak A0-ban tudtam kimászni, mert a kulcsrészt valahogy sehogyan nem tudtam megoldani és kénytelen voltam 10 perc tökölődés után ráfogni a sling-re.
3.nap: Menekülés
Szerdára – ha már a Tre Cime megmászásról teljesen lemondtunk – egy hosszabb, csúcsélménnyel is kecsegtető utat néztünk ki. A hegy neve Hexenstein (olaszul: Sass de Strie, azaz boszorkánykő). 8 kötélhossz, IV+ és az egész útban volt talán 4-5 szög, plusz a standoknál az 1 szem karikák. Szerencsére voltak előttünk az útban már, így annyira nem kellett az eltévedéstől tartanunk, viszont a közelgő felhők miatt kissé izgatottan álldogáltam már a második standban is.
Egy részt sikerült azért így is benéznünk: egy nagy, nagyon mély kéménynél meglátva a fix karikát, kimásztam nagyjából 2 métert a szélére egy párkányra és ott standoltam. Aztán kiderült, hogy a kéményen kell tovább menni nagyjából keresztbe a mélye felé, mert a másik oldalon kell kibukkanni. Ezzel csak az volt a baj, hogy onnan ahol standoltam kifejezetten nehéz, és eléggé fosatós volt visszamászni a kéménybe. Szerencsére ez a feladat Dokira hárult, de másodmászóként is elhümmögtem egy pár keresetlen áhítatot. Konkrétan át kellett lépni úgy a másik oldalra (kb 1-1,2 méter), hogy csak a két lábam egymás ellen dolgozása tartott meg.
Végig szuszakolva magam a két fal között megérkeztem az utolsó előtti standba. Mivel az eső nagyon jött, már előre megbeszéltük, hogy az utolsó kötélhossznál a könnyebb variánst másszuk, hogy minél hamarabb végezzünk. De amint megérkeztem, látván Doki szemében a csillogást, már tudtam, hogy „ebbű’ baj lesz More”.
Természetesen rábeszélt, „hát milyen szép repedés, hát ezt vétek lenne kihagyni” felkiáltással. Nyilván igaza volt, csak hát én másztam előre és ez volt a legnehezebb kötélhossz. Egy kicsit piazos, kicsit bevágásos repedésről volt szó, a legnagyobb baj az volt, hogy olyan fényesre volt polírozva, hogy egyáltalán nem éreztem biztosnak a lépéseket. Végül persze sikerült megoldanom, és csak az ékeim/friend-jeim felét használtam el 25 méter alatt. Mindenesetre, amikor Doki megérkezett utánam és közölte elismerően hogy „Bárhova elmegyek veled…”, az nagyon-nagyon jól esett.
Az említett eső természetesen utolért minket, épp hogy leértünk a kocsihoz, ráadásul úgy nézett ki a dolog, hogy mostantól napokon keresztül megállás nélkül fogja tolni, éppen ezért megtartottuk a kötelező éttermes kört (életem legszarabb steak-jét ettem), aztán azzal gondolattal feküdtünk le aludni, hogy ha tényleg esik másnap, akkor nincs értelme tovább maradni.
És sajnos így is lett, így hát gyorsan megbontottuk a sátrakat, összeciheltünk és nekivágtunk a 9 órás autóútnak hazafelé. Összességében, annak ellenére, hogy nagyon nem voltam a toppon lelkileg és sokszor a kelleténél sokkal jobban fostam, nagyon élveztem a mászásokat, és büszke voltam magamra. Mindazonáltal, még ezt a tradicionális stílust szoknom kell és korán sem biztos, hogy a kedvencem lesz, de minden kiderült jövőre a Nyári alpesi tanfolyamon, amit remélem már sikerrel tudok teljesíteni, nem úgy mint idén…
Hozzászólás