Vannak csúcsok amelyek 3000 méter alatt is okozhatnak meglepetést. A Júliai-Alpok különösen híres arról, hogy annak ellenére, hogy egyik hegytető sem éri el a bűvös hármas számmal kezdődő magasságot, arányaiban nem olyan magas a sikeres támadások száma. Ráadásul a Triglavon például szokás meghalni is, főleg villámcsapás által, köszönhetően az Adriai tenger felől érkező hirtelen kialakuló viharoknak.
A Triglav nekem már megvolt, így arra nem akartunk két napot rászánni megint, de így is felmentünk újra a Mangartra például, ahonnan pont ugyanúgy nem láttam egy merő báránypéniszt sem mint 4 évvel ezelőtt. De most legalább volt még hó. Az egy hetes szlovéniai nyaralásunk meghatározó momentuma volt, hogy a telefonunkon rendszeresen pánik szerűen frissítettük az időjárás előrejelzést, hogy hátha lesz valamikor egy-egy ablak amikor lehet valamit csinálni is, nem csak méla pofával bambulni az ablakon kacéran pattogó esőcseppeket.
Az egyik ilyen ablak majdnem egész naposra sikerült, csak egy kis szitálás kapott el minket az egész sztori elején, de szerencsére hamar abbamaradt. A terv az volt, hogy a Prednje Okno (azaz első ablak) nevű útvonalon felferrátázunk a Nad Jamo nyeregre, majd onnan tovább mászva a Grebenska Pot-on (azaz a gerincen) elérjük a Prisank (vagy Prisojnik) 2547 m magas csúcsát.
A Prisank ablak ferrata beszállója
A korábbi híresztelésekkel ellentétben az útvonal nincs lezárva. Láthatóan több helyen új sodrony van kihelyezve, tehát a pár évvel ezelőtti megrongálódását orvosolták. Ettől függetlenül a terep és a biztosítottság olyan szlovénes, tehát aki ahhoz van szokva, mint Ausztriában, hogy a túra teljes útvonalán végig akasztgathat, azt érhetik meglepetések. Alapvetően azért kevés olyan szakasz van ahol nincs drót és mégis nagyot lehet esni, de azért akad. Összességében mindenesetre én komfortosnak éreztem az utat, de ebben azért nem volt teljes egyetértés a csapatban.
A szűk kémény eleje
Az ablakon való átmászás izgalmas, és érdekes, de itt szembesültünk először azzal a ténnyel, hogy délről (azaz a hegy másik oldala felől) iszonyú erős szél fúj. Továbbá az is említésre méltó tény, hogy az ablak plafonjából (kb. 30-40 méter magas) időről időre le-le esik egy-egy kisebb vagy nagyobb darab szikla. Szóval ez volt az a rész, amin nem sokat bambulásztunk, igyekeztünk minél gyorsabban átjutni, nehogy egy meteorzápor elkapjon útközben.
Az ablak
A másik oldalon kibukkanva egy szélvédettebb helyen úgy döntött a csapat egyik fele, hogy nem jön fel a csúcsra, ezért mi meg ott hagytuk a táskánkat, hogy majd gyorsan letoljuk és jövünk vissza. A gerincre felvezető drótkötélpálya még semmi nem volt, azonban a gerincen keresztbe fújó széllökések kicsit rontották a komfortérzetet. Nagyjából 50-60 m szintet tettünk meg amikorra egy olyan szakaszhoz érkeztünk ami teljesen nélkülözött minden biztosítást, ellenben 30-50 cm széles volt összesen a járható felület. Nem sokáig pilinszkáztunk a hegy penge vékonyságú hátán, mire a négyfős csapat tapasztaltabb felébe belehasított a felismerés, hogy ez kezd kissé kockázatos lenni – vagy legalábbis lassan átmegyünk négykézlábazásba, hogy a szél nehogy lesodorjon a gerincről. Mivel ugye a cuccainkat magunk mögött hagytuk – csak úgy mint két barátunkat – még az is ott lebegett a szemünk előtt, hogy ugyanitt még vissza is kell jönni és hát még viszonylag messzebb van az a csúcs.
Van az a szituáció, amikor el kell engedni és ki kell mondani: „legalább lesz miért visszajönni”. Persze ezt egy alig két és félezer méter magas pöcökkel kapcsolatban fájóbb realizálni, de a jó hegymászó az öreg hegymászó és lesz még alkalmunk eljönni ide.
Így hát egy hirtelen kivitelezett hátraarcot követően olyan gyorsan vissza is másztunk a többiekhez, ahogy otthagytuk őket. A lefele vezető út legnagyobb része már séta volt, amit immáron a hegy déli oldalán a folyamatos szél azért megszínesített kicsit.
A lejöveti út vége felé már lankásabb volt
Sajnáltam, hogy nem volt csúcsélmény, de ennek ellenére jó volt végre megint sziklát fogni, jó volt hegyen lenni és jó volt érezni azt hogy még mindig visznek a lábaim (és a kezeim) egyre feljebb. A hét további részében volt szerencsénk még kipróbálni a vadvizi kajakozást is, meg még egy kisebb ferrátát, ahol a térdemet leamortizáltam kissé, de ez már egy másik történet. Szlovénia visszavár: Skraltica, Razor, Stenar….és persze a Prisank is!
A borítókép Szögi Balázs érdeme 😉
Hozzászólás