Tavaly ilyenkor még azon gondolkodtam, hogy vajon kivel fogok én mászni, lesz-e lehetőségem sziklára jutni egyáltalán és egy úgy egyébként is, merre tovább. Április közepén jutottam ki először Bajótra, és nyár közepéig alig másztam valamit. Idén kicsit hamarabb kapcsolt magasabb fokozatra a jó idő, így március első heteiben már Rókahegy sárgás szikláin élveztük a tavaszi napsütés első melengető sugarait.
A tavaszi hónapok legelső vasárnapján autóztunk ki a kőfejtőbe, remélvén, hogy a középső falra majd szépen odasüt a nap és jó meleg lesz. Ehhez képest csepergő eső és 6-7 fok körüli hőmérséklet fogadott. Az első 1-2 órában pehelykabátban próbáltunk valamit alkotni, de az első ötös utamnál úgy elfagytak az ujjaim végei, hogy egyszerűen nem éreztem mit fogok és alig bírtam felkepeckedni az ereszkedő standig. Szerencsére délutánra tényleg kisütött nap, így onnantól sokkal komfortosabbá vált a mászás. Két V-ös utat másztam ki előre, az Ördögszekér sokkal könnyebbnek tűnt, mint a Namia, de lehet csak azért, mert azt már kiolvadt kézzel csináltam. Ezen kívül még 1-2 négyeske meg négy plusz került a naplóba. A délutánt a Daubnerben akartuk zárni, de olyan tömeg volt, hogy hátramenetben sunnyogtunk ki a bejáraton. Erősnek éreztem magam, egyértelműen jobban ment a dolog, mint tavaly ilyenkor.
Rögtön rá is kontráztunk a következő héten egy Várgesztessel. Egy picit hidegebb volt talán, meg fújt a szél, de sikerült itt is 5-6 utat behúzni. Rögtön az elején – mivel a Százholdas pagonyt teljes egészében elfoglalták a Rókahegyi SE tanfolyamosai – bemelegítésnek egy clean úttal kezdtem, amit ugyan már egyszer másztam, mégis érdekes élmény volt. A nehézsége IV+ de van benne egy kicsi áthajlás, ráadásul pont előtte eléggé beszűkül a biztosításhoz használható repedés és csak pici ékeket tudtam elhelyezni. Na most ott egy icipicit elkezdtem fosni. Ebből az lett, hogy félig kimásztam az áthajlást, de az utolsó mozdulatnál nem éreztem biztosnak a dolgot és egyből beugrott, hogy közvetlen alattam csak egy 2-es ék van berakva, hát az nem fog megtartani ha esem. Szóval az egyetlen mozdulat helyett inkább visszamásztam (!!!) és beraktam még két éket és összekötöttem őket teherelosztásnak. Egy kicsit még pihegtem, megnyugtattam magam, végiggondoltam, hogy ez így már fasza, nem lesz baj, meg egyébként is simán kimászom azt a részt is. Végeredményben nem is az út teljesítése, hanem ez a mentális győzelem volt ami miatt nagyon büszke voltam magamra, hogy nem estem pánikba, hogy meg tudtam nyugodni, higgadt fejjel végiggondoltam mi a megoldás és végigcsináltam.
Ezután még egy nagyon nehéz V/V+ is kimásztam másodszorra (szerintem lehet volt az VI- is) ami a Rutinpálya nevet viselte, majd végül azért csak bepofátlankodtunk egy kis levezetésért a Százholdas pagonyhoz. A cukrászdázás kimaradt, de legalább másnapra lebetegedtem…
Így futottam neki rögtön következő héten egy három napos Paklenicának. Mit ne mondjak baromi sokat vaciláltam azon, hogy menjek vagy ne menjek. Végül az győzött, hogy marhára magamba roskadtam volna, ha nem megyek, aztán otthon lógatom a lábam gyógyultan. Ebből persze az lett, hogy még bőven szarul voltam amikor leutaztunk és csak 1-1 rövid és könnyű utat másztam, egy teljes napot meg fetrengtem az apartmanban. De legalább megtapasztaltam milyen két félkötéllel mászni és ereszkedni, illetve milyen nehézségeket rejt hármas kötélpartit végig elől mászva kísérni.
Miután hazajöttünk még jó pár napig küszködtem a rehával, és még nem is voltam teljesen gyógyult amikor elmentünk Rókahegyre meg Kis-Sváb-hegyre, de így köhögve, fuldokolva is kitoltam pár ötöskét. Sőt, Sváb-hegyen beleindultam a KSH Triumvirátus (V+) nevű útba, amiből ugyan egyszer kihátráltam, de második nekifutásra sikerült.
Most jól összecsaptam ezt az összefoglaló bejegyzést, de hát hirtelen túl sok mindent kellett leírnom és nem volt időm szépen megfogalmazni, meg izgi háttérsztorikat kanyarintani hozzá. Az utak a naplóban, következő héten folyt köv 😉
Hozzászólás