Előre is óriási elnézést a címadásért, totális fiatalkori demencia lett rajtam úrrá és percekig gondolkodtam, hogy mit rittyentcsek oda az írás tetejére és hát…ennyire tellett. Sok mindenről szeretnék beszélni (írni), mert hát baromi régen tettem ezt meg és nem szeretnék senkit kételyek között, egy darab kötélgyűrűvel és egy lapkával egy mix útban hagyni….
A Venediger kísérlet után még jó hosszú hetekig mindenféle rehával küzködtem, ami többeközött egyrészt szédüléssel járt, másrészt visszatérő arcüreg gyulladással és még véletlenszerűen felbukkanó egyéb kellemes tünetekkel. Így viszonylag kevés motivációm volt egy-két dologhoz, pedig elkezdtem járni szeptember elején rendszeresen mászó edzésre a BigWall-ba Szilvihez és Petihez. Meg kell mondjam: eszméletlen hasznos. Rengeteget tanulok, és érzem magamon hogy hatékonyan fejlődik a technikám, főleg ami a lábam használatát illeti. Sajnos a szédelgés miatt elég sok edzést ki kellett hagynom, már egy hónapja nem voltam, de jövő héttől visszarázódom!
Többször is előkerült az a megrökönyödés egy-két ismerősömmel folytatott beszélgetés közben, hogy hát mi az, hogy edzés? Mármint mászó edzés? Mit lehet azon edzeni? A sokadik ilyen meglepettség után kezdtem el gondolkodni azon, hogy az emberek ezt nem tekintik sportnak? Hiszen edzeni ugye sportra szoktak. Aztán megkérdeztem egyik kolléganőmet és azt a választ kaptam, hogy hát ez ilyen hobbi, ő úgy gondolja. Ezen a ponton belemehetnénk egy messzire nyúló vitába, hogy hogyan definiáljuk a sportot, illetve hogy a mászás egyes ágai mekkora teljesítményt kívánnak, de nem fogom tenni. A mászás sport, pont. Ráadásul eléggé összetett: magas szintű mozgáskoordináció, egyensúly és hajlékonyság kell hogy társuljon az általános jó fizikumhoz. Emellett remek probléma megoldó képesség, térlátás és fejlett tudatosság is szükséges ahhoz hogy élvezetessé is váljon. Utóbbi úgy értem, hogy az embernek képesnek kell lennie teljes mértékben ott lenni a pillanatban, kezelni az előjövő félelmeket és bízni úgy önmagában, mint a társában és a felszerelésben is. A mászás a súlyemelés mellett véleményem szerint az egyik legösszetettebb sport. Csak utóbbival ellentétben ráadásul még látványos is.
Viszont! A november 1 hosszú hétvégén kiköltöztünk Reichenau-ba, hogy kihasználjuk a valószínűtlenül jó késő őszi időjárást. Az erőteljes próbálkozások ellenére, végül csak három fő alkotta a csapatot, de nagyon jó hangulatot csiholtunk így is, bár sajnos csak ketten másztunk, Gergő addig túrázott a környéken.
Wasserfall Klettergarten
Az alap cél természetesen több kötélhosszas utak mászása lett volna, de valahogy mégis máshogy alakultak a dolgok. Csütörtökön megálltunk Puchbergben, gondolván bemelegítésnek jó lesz egy kis sportmászás a Sebastian Wasserfall melletti sziklákon. Odaérvén láttuk, hogy nem voltunk egyedül ezzel a gondolattal. Ez a helyszín egyébként még két éve ragadt meg bennem, amikor egy téli túra alkalmával kitérőt tettünk és már akkor is az volt az első gondolatom, hogy mekkora királyság egy 30 méteres vízesés falán sziklát mászni.
2017 (C) Thomas Bredenfeld
Harminc darab 15-30 méteres szépen kiépített sportút várja itt a mászni vágyókat, ráadásul a kéménymászáson kívül az összes létező stílust lehet itt gyakorolni 3-astól 7-es nehézségig. A három legszebb út a vízesés mellett vezet 5-, 6, 5+ nehézségekért, de a biztosítást sajnos a vízből kell megoldani. Az 5+os (5a) Rauher Traum nevű utat – amelynek az eleje egy gyönyörű reibung tábla, aztán egy enyhe áthajlást követően kis peremeken kell a standig lépkedni – elsőre kimásztam előre. Annyira megjött az önbizalmam (vagy csak nagy lett az arcom), hogy rögtön utána rápróbáltam mellette a Wasserfallplatte-re, amit már 6-ért adnak (5c), de itt az áthajlást követően is reibung nehezíti az életet, amivel nem tudtam megbirkózni. A második kiesés után úgy döntöttem az előzőleg mászott peremek felé menekülök.
Szép az új mászócipőm? Itt épp az áthajlás utáni nagyobb párkányon ácsorgok. Peti (edző) javaslatára cseréltem le a korábbi fűzős, egyenes kaptafájú Saltic cipőmet egy kicsit agresszívabb, banán alakú Edelrid-re. Életem tanácsa, ég és föld a kettő. Igaz még szoknom kell, a nagylábujjam bütykét eléggé kikezdi, de majd csak megvastagszik eléggé a bőr ott.
A vízeséstől távolodva egyébként van két nagyobb áthajlás is. A nehezebbet 5-6 között adják, de azt folyton mászták, így a másikkal próbálkoztunk, sikeresen! A Sanduhrenüberhang elnevezésű 4+ (4b) utacska az egyik legélvezetesebb volt amit eddig sziklán toltam. A napot négy óra körül zártuk 6 on-sight elöl mászott úttal és nyugodt elégedettséggel. Egyébként a Rauher Traum az első on-sight V+om!
- Grosser Pfeiler IV
- Rauh wird Oben IV-
- Sanduhrenüberhang IV+
- Heimat d. Weberknechte V-
- Rauher Traum V+
- Kleiner Pfeiler IV+
Naturfreunde Klettergarten
Péntek reggel nagy reményekkel indultunk neki a Höllental völgy bejáratának. Az előző nap élményeivel telve kinéztünk egy 5 kötélhosszas, jól biztosított V-ös utat. A nap sütött, szép időnk volt. Az út a Woachtalakante nevet viselte és egy nagyon szép penge gerincen indult. Kiderült, hogy az első IV+os kötélhossz olyan kitett és annyira más stílust követel a gerinc követése, mint amivel eddig dolgunk volt, hogy majdnem egy óra volt mire mindketten feljutottunk az első standba. Itt megbeszéltük, hogy nem vágunk neki a következő négy nehezebb kötélhossznak, inkább visszaereszkedünk és maradunk a mászókerti „bohóckodásnál”. A maradék kötélhosszok mind ötös nehézségűek lettek volna, nekünk meg összesen volt 4-5 óránk hogy felérjünk és visszaereszkedjünk mielőtt jön az eső és/vagy az este.
Úgyhogy átsétáltunk a Weichtalhaus mögött kialakított Naturfreunde Klettergarten-hez, ami az eddigi életem során látott legjobban felszerelt sziklautakat rejtette. Gyakorlatilag 1,5-2 méterenként jó minőségű, új nittek és minden útnak külön két pontos, láncos ereszkedő-stand 50kN-os karabinerekkel. A legkönnyebb utat III-ra adják, ezt (meg még a következőt) futócipőben másztam előre. Utána szép lassan emelkedik a nehézség, egészen egy hosszú és sima felületű áthajlásig, amit IX- nehézségű.
Egyesével haladtunk egészen az V+os Eigen aber artig-ig, aminek a kulcsrészén elakadtam és szégyen szemre feladtam. Utána a fölötte kialakított klettersteig drótköteléből ereszkedtem le, hogy kiszedjem az ott hagyott expresszeket.
- Einserschmäh III- (futócipőben)
- Erste Verschneidung III (futócipőben)
- Zu leicht für Flo IV-
- Unten pfui, oben hui IV
- Vegetarier V-
Teufelsbadstubensteig
Szombatra hidegebbet jósoltak, így azt a határozatot hoztuk, hogy Gergővel tartunk ferrátázni. A ködös időben egy könnyű B-s ferrata mellett döntöttünk, amit ráadásul én már 3x megmásztam, de kétség kívül elképesztően látványos. A Teufelsbadstubensteig a Grosses Höllental észak-keleti végéből indul és a Wachthüttelwand tetejére visz fel. Végig jól biztosított, ahol nincs drótkötél, oda nem is nagyon kell. Reggel még komplett tejföl ködben vágtunk neki az emelkedésnek, aztán egy bizonyos magasságot elérve kibukkant a nap a felhők közül és már felülről szemlélhettük a gomolygó tejszínhabot a völgyben.
Miután felértünk konstatáltuk, hogy marhára elfáradtunk az előző két napi mászásokba és alig vártuk már, hogy leérjünk a Weichtalhaus-hoz egy jó Käsespätzle-re és egy kávéra. Visszafurikáztunk délután az eső előtt Reichenauba, én eláztattam a sütőt csülökzsírral (ki látott már összecsukható tepsit, amiből kifolyik a matéria?), aztán még sétáltunk kicsit a környéken.
ÖTK Klettergarten
Az utolsó nap már meglehetősen fáradtan virradt ránk a reggel, nem voltunk egészen biztosak abban mekkora kihívást szeretnénk ma magunk elé állítani. Végül az tűnt optimális megoldásnak, hogy elautózunk a Hohe Wandra, mert hát útbaesik és ott meglátjuk. Közel sem volt olyan meleg, mint az előrejelzés állította, így felmásztunk egy könnyű ferrátán a Skywalk mellé és az ÖTK Klettergartenben másztunk két utat. Azért csak ennyit, mert nagyon nem éreztük a csít, meg hát mint mondtam hideg is volt. Egyébként a hely tök jó, elég változatos utak vannak, bár kevésbé kiépített, mint az előző két mászóiskola és alacsonyabb is a falmagasság.
- Rotes Dreieck IV
- Vater Mond IV+
A hétvége után kellemes szájízzel tértem haza, elégedett voltam a teljesítményünkkel, annak ellenére, hogy nem másztunk több kötélhosszas utakat. Az volt az érzésem, hogy ezzel, hogy a sportfalakon pörgettük a mászást sokkal többet fejlődhettem mászótudásban, mint ha 3-4 kötélhosszban csomózgatunk fél napot, és így végeredményben, ezzel a gyakorlással végső soron majd nagyobb önbizalommal megyek bele egy nehezebb hosszú útba is. De ez már a jövő zenéje, mert valószínűleg idén már nem lesz mászóidő, jön a tél, mi meg készítjük a jégcsákányt és a hágóvasat, egy kis hóban hempergésre 🙂
(Utak a naplóban….)
Hozzászólás