Eltelt a nyár…jaj nézd egy csacsi!

Most mégis mit mondjak? Az internet se tudja mikor voltam itt utoljára. Pedig hát. Na! Két hónap. Ekkora nyáriszünetre futotta idén. Úgyhogy elmondanám mit nem csináltam a nyáron. Nem másztam meg a Kazbek-et. Nem másztam meg a Mythikast sem. Ez amúgy egy új extrém sport: a hegy-megnem-mászás. Sokkal nagyobb akarat és lélekjelenlét szükséges hozzá mint a hegymászáshoz. Ugye? Mert hát ha már ott vagy, meg akarod csinálni. De te mégis erős leszel és nem teszed meg. Ez az igazi kihívás! És akkor még azt nem is mondtam, hogy nem tanultam meg eszkimó fordulót csinálni kajakkal. De kajakra! Kemény dolgok ezek kérem. Miért írom ezt amúgy ide? Most erre én válaszoljak? Te minek olvasod? Ugye? Na ugye! Szóval a nyár…hol is kezdjem…

Július ötödikén futott neki a stopperóra a pihenésnek, és úgy belehúzott, hogy szerintem ez csak tegnap volt. Aztán pofánbaszott a valóság, hogy márpedig nem. Meg kell ám szokni ezt a nagy szabadságot. Éppen ezért nem rontottam kajakkal a hegymászásnak és inkább leutaztam Balatonmáriafürdőre a 7-es úton egy 30 éves Toyotával, amiben nincs légkondi. De hát tudod, hogy szeretem az extrém sportokat. Az eb a jobbomon csöndben tűrte a szaunát. Aztán persze a héten jött a hidegfront és ahelyett, hogy a strandon égettem volna szenesre a popóm SUP-ozás közben, inkább filmeket néztem a teraszon és ipari mennyiségű fagylatot fogyasztottam a közeli Vitorlásból. Ezúton is köszönöm nekik a nyáriszünetem szponzorálását. De itt nem is időznék sokat, mert a lényeg lényegében lényegtelen. He? Szóval süttetés, eső, film, sup, fagyi. Egyebet nem tudok.

A fantasztikus tóparti kalandjaimat követően két Lizzard túra is becsúszott a menetrendbe. Ipoly – mint az szokásos. Persze utána egy kellemes gatyáig tocsogós, felhőszakadásos….szerintem Tátra. De legalább Poprádon utána meztelen seggel randalírozhattunk a termálfürdő wellness részlegén és olyan dolgok történtek ami a termálfürdőben marad mindörökké. Kivéve, hogy elmeséltem pár embernek. Na de psszt! Csak semmi buzulás!

Durvuljunk be egy picit, nehogy elaludjál itt nekem. Most jön az, hogy dirr, meg hujjujuj, kajak, Ausztria, menőség…lebetegedtem? Hogy a zombi hintaló nyalja meg a hideg szemed, te! Tanfolyam első nap: ráz a hideg, fáj a torkom, orrom tele. Ideális feltételek egy egy hetes kajakban pancsoláshoz. Hát, de ki van fizetve…nem lehetek puhapöcs. Szóval nyomjuk, szarni bele. Egyébként életem egyik legjobb élménye volt, kit akarok átverni? Még úgy is, hogy tényleg telibe a pofámba röhögött valamelyik adenovírus, rhinovírus, koronavírus, szomorú kínhalál. Jaj, ne szaladjunk ennyire előre, egy egyszerű megfázás elég lesz. Az okítást az AOS Rafting szervezésében egy – szegről végről – ismerősöm vezényelte le. Ezúton is köszönet Máténak, hogy egy hétig kitartóan megpróbálta belénk verni, hogy hogy a nyavajába kell úgy kiállni egy limányból, hogy közben ne szervezzünk egy komplett felderítő túrát a folyómeder feltérképezésére. Persze az idő is szar volt, meg a vízállás is magas.

Várjál egy picit. Gyorsan visszaolvastam és az egész bejegyzés eddig olyan mintha kurva szar lett volna a nyár. Ki is törlöm az egészet és elkezdem előről. Áhh, az túl nagy munka. Inkább csak higyjétek el, nem volt ilyen szar a helyzet azért. Az egy hét alatt megtanultuk biztonsággal elhagyni a süllyedő hajót – majd Máté kihalássza, #jóvanazúgy. Aztán áttraverzálni egyik partról a másikra erős sodrásban, kiállni és beállni limányba (eddy-be), átevezni I-III nehézségű folyószakasztokat és feature-öket (ez mi lenne magyarul?), illetve nem átevezni ilyeneket és beleborulni a picsába. Marhára élveztem az egészet annak ellenére hogy tényleg eléggé rottyon voltam. Már most akarok újra menni, meg keresgélni csapatokat, akikhez hozzá lehet verődni. Sajnos ez egy olyan sport, hogy kell legalább még egy ember, kell autó – jó esetben 2 – kell hajó, meg nem árt ha ismeri az ember a folyót amin evez – legalábbis az elején. Szóval könnyes búcsú, go home. Említettem már, hogy a nyakam miatt 2 hónapja nem másztam? Ebbe most ne menjünk bele, már megint csak panaszkodom.

Nem sok időm volt otthon tespedni, mert jól beszerveztem magamnak egy utat az Olympus-ra és mivel kanyarintottam egy szívhezszóló hirdetést annak okán, hogy utitársakat keresek eme remek programra, Bea mászótársam hozzám csapodótt, ha már épp kiba…. elküldték a munkahelyéről és ezért volt egy kis szabadideje. Ilyen hosszú mondatot sem írtam már le egy jó ideje, lehet nem is lett értelmes. Mindegy, haladjunk. Go Thessaloniki, autóbérlés – fasza hybrid – 2,5 óra Litochoroba, 2 óra feszített tempó fel az Agapithos menedékházhoz nagy táskával – mert hát sátrazok, nem fizetek szállásért, ne őrülj meg. De csíny letudva, minden fasza. A házban amúgy akkora adag bolognai spagettiket osztogatnak, mintha lenne egy tésztaültetvény a sziklákon valahol.

Másnap nem túl korán vágtunk neki a csúcsnak. Természetesen köd volt, kurva nagy szél, szóval gyönyörű kilátás tárult elénk a hegy tetejéről. Ja nem. Az Olympus-nak három főcsúcsa van egymás mellett majdnem háromszöget bezáró térbeli elhelyezkedésben. A Scolio és a Skala a két alacsonyabb, ezek gyakorlatilag egy tátra jellegű túristaúton abszolválhatóak. A Mythikas ezzel szemben – ez a legmagasabb csúcs – a Skala-ról induló gerincen keresztül érhető el egy kitett UIAA I-II nehézségű gerincen keresztül. Utóbbi infókkal nem lett volna gond, mindketten mászunk, a nehézsége nem probléma, a kitettség meg le van szarva. Na de erős szél volt és nulla látótávolság (plusz a szikla minőségét nem lehetett épp kompaktnak nevezni), így némi habozás után úgy döntöttünk, hogy nem éri meg az a plusz 12 méter magasság. Így hát kicsiny csapatunk elindult lefelé és egy kellemes (nem) 1900 méternyi ereszkedéssel visszabandukoltunk piciny Mazdánkhoz. Rodeo, rally, kanyarok, hurrá….baszki rosszfelé mentem. Annyi baj legyen, újratervezés, Thessaloniki. Örömbódottá.

A legőszintébb véleményemet szeretném kifejezni, a görög nép legnagyobb tiszteletével, amikor azt írom le most, hogy Thessaloniki egy büdös nagy putri, a szó legszorosabb értelmében. Omladozó, elhanyagolt vagy épp teljesen elhagyatott panel és egyéb társasházak. Szeméttel teledobált utcák. Szanaszét tört autók mindenfelé. És történelmi belváros, vagy legalább egy kis hangulatos eldugott sétálóutca teljes hiánya. Van egy-két szép templom, egy rendben tartott, modern ámde rövid sétány a tengerparton (azt nem nevezem már sétánynak amikor 3 km hosszan egy betonozott, itt-ott fát is tartalmazó brutalista kifutópálya megy végig a víz mellett). A városnézést tehát skippeltem, csak egy gyors Lime rollerrel végigdaráltam és visszametróztam a szállásra, pipa, ez is megvolt, kösz, csá.

A hét további programja három részből állt:

• Órákon keresztül autózás szép helyek vagy épp normális strandok után kutatva
• Strandolás random, mert nem találtunk semmi értelmeset
• Túrázás vélhetően izgalmas helyszíneken

Az „award winning beach” egy rövid homokos partszakaszból állt, néhány napernyővel és ággyal, ahol az égegyadta világon semmiféle dolog (igen dolog, mint hogy bármi) nem leledzett. De legalább csak hazafelé gondolkodtunk el rajta, hogy mi a jó lópaci fingjáért fizettünk 40 eurót két üdítőre meg két gyrosra. „Hello turist on the right side”. Erre nem is pazarolnék több szót, sem több szóból álló kifejezést. Sőt azt végképp nem. Mert hát miért is?

Osztakkor jónapot, csekkoljuk a Meteórákat. Fasza! Ajánlom. Tovább… A Halkidiki félsziget keletebbre fekvő kis nyúlványán viszont találtunk egy tök jó eldugott kis túristautat, amin ember nem jár és halál komolyan olyan az egész környék mintha Fontainbleau koppintása lenne. Csak ez nincs tele boulderező fiatalokkal. Ráadásul a „hegy” amit megmásztunk, mint slusszpoén – kemény 299 méter – tök izgi volt. Ilyen lecsiszolt, lekerekített sziklaformáció, amin ténylegesen mászni kellett és én olyan II-esnek tippelném. A teteje előtt volt egy kis kenderkötél is fixen lelógatva…na az volt az amit véletlenül sem terheltem, mert ki a halál tudja mióta van az ott. Ha arra jársz, nézd meg, basza! Ja és ettem kecskét, mekk!

Utazás, repcsi, leszállás, napsütés, ismét otthon. Nem sokat, kicsit! Éjféli vonat…vagy mi repülő. Ferihegy (Ok, Liszt Ferenc, most boldog vagy…nyomd be Spotin a Magyar Rapszódiákat, aztán kussolj). Leszállás Kutaisiben – hajnal 3:00. Transzfer Tbilisibe – Reggel 8:00. Taxi Balázshoz (baszki 1500 Ft egy fél órás taxizás). Egg benedict. Alvás. Augusztus 21-én indultunk tovább reggel Stepantsmindába (leánykori nevén Kazbegi), hogy aztán nekiveselkedjünk a felfelé menetelésnek. Széljegyzet: ha Grúziában jársz ne hagyd ki a Marschutkával utazást, olyan mint egy thrillride a költöző vursliban. Szóval ott tartottam, hogy első nap Kazbegiből 2400-ra ugrottunk, ahol először vertük fel a sátrat epic látvánnyal a háttérben. Este még kis társasozás a hálózsák melegében, aztán reggel jött a csacsi…

Eszter reggelije végül megmenekült, a csacsi futni hagyta. Innen nyomultunk tovább egészen 3650 m-ig, ahol a Meteo Hut található és ez az alaptábora a Kazbek csúcstámadásának. A ház iszonyat lepusztult, a kicsiny fennsíkon mindenfelé sátrak és szaró emberek – mivel a WC élet és közveszélyes. A 20 kg-os zsákokkal felgyalogolni, átkelni gleccseren, vízfolyásokkal megküzdeni, nem punciknak való. Be is ájultunk pofával lefelé a sátorba. Aznap nem társasoztunk.

Next day. Az eredeti ötlet az volt, hogy akklimatizáció céljából átvágunk a gleccseren és a szemben lévő 4365 m magas Ortsveri csúcsot megtoljuk. Végül úgy döntöttünk, hogy a csúcstámadás előtti napot kicsit pihenősebbre vesszük, így csak a ბეთლემის ეკლესია-hoz mentünk fel. Hehe. Amúgy hozzánk verődöt random egy fehérorosz srác (Vani), aki jó arc. Nem olyan mint Putyin. Fujj, ne politizáljak már, büdös disznó. Innen is meleg üdvözletemet küldöm. Nem Putyinnak, Vaninak.

Eljött az idő. Hajnali 2:00 óra. Gyors reggeli, készülődés. 3:00-kor rajt. A sötétben a törmelékkel teli gleccseren kihívás volt tájékozódni, de kicsit csaltunk és megpróbáltunk követni egy guide-ot és a kliensét. Be is szólt nekünk. Itt már eléggé éreztem a tegnap is kicsit fájlalós térdemet – pedig a reggelit egy cataflam-al kezdtem. Elkezdtem tanakodni magamban mitévő legyek. Amíg szép lassan nyertük a métereket felfelé végig gondoltam az összes lehetséges opciót és még a bekötözködés előtt úgy döntöttem, ez most nekem kimarad. A térdem minden lépésnél úgy nyilallt, hogy nem volt sokszor túl biztos az egyensúlyom és nem láttam azt a mozit, hogy még 1200-1300 szintet ki fog bírni fel és le. És nem csak a saját szenvedésem, de féltem, hogy ha ilyen instabil a lépésem, a csúcs előtti kisebb jéglejtőn nem csak magamnak, hanem Gáboréknak is magasabb kockázatot jelentek. Mivel a gleccserbe bekötözködés után már nem lett volna lehetőségem egyedül visszafordulni, így még előtte meghoztam az elhatározásomat. Sajnálom. Kellett is egy nap egyedüllét, hogy ezt megemésszem. Visszafelé kicsit el is tévedtem a gleccseren, meg megcsúsztam egy hólejtőn, de a lélekjelenlétem megmentett. Meg egy random megjelent kutya, aki segített tájékozódni a por és kősivatagban. Siker! 7:00 körül értem vissza a táborba. Összecsomagoltam, megállapítottam, hogy a táskám még mindig baszott nehéz, úgyhogy a második nehéz döntésem az lett, hogy 300 larit áldoztam rá, hogy lópacival lecipeljék helyettem. Ez van. De azért nagyon fájt lesétálnom így is. Bocs.

Nem fizetett hirdetés: Pajtikat keresek jövőre a visszatéréshez.

A maradék időnket Tbilisiben töltöttük városnézéssel, katedrálisokhoz utazgatással, meg egy nap Akvaparkozással. Epic! Te másztál már medence fölött alpesi stílusú boulder utat? Hogy az milyen kérded? Hát olyan mint egy mászóterem, csak a fogások fele, forog, törik. Epic! Amúgy a Grúz kaja számomra vetekszik az olasszal – pedig az nagy szó. Epic! Pénteken húzás haza, reciprok utazás alig 11 órát. Hazaérés reggel 7:00. Dis, buf, pofával előre…hork hork.

Ajjjajjj. Már mindjárt vége. A meló sötét fellegei eltakarják a napot. Lassan kúsznak az idő megállíthatatlan égi folyosóján. És szeptember elsején lecsapnak. Vége a vakációnak. Nincs több csacsi, nincs több repülő, nincs több semmi. Szürkeség és gyötrelem. Mint az Olympuson. Najó kit akarok átverni: elképesztően jó volt ez a nyár minden döccenő ellenére, sőt azzal együtt. Egyáltalán nem éreztem hiányt, vagy azt hogy ej, ez bizony semmire nem volt elég. Úgy jöttem vissza dolgozni, hogy baszki, így kéne eltölteni minden nyarat, így tudja az ember elfelejteni a napi mókuskerék nyomorúságát és kiszakadni a ketrecből. Tank juh, vidámság, elégedettség, virágeső. Itt meg könnyes búcsú tőled kedves olvasóm. Baromi kitartó vagy, hogy idáig eljutottál és nem fordultál vissza. Jár a keksz. Puszipá…