Hú, de rég jártam erre no! Pedig aztán történtek egyek, s mások az utóbbi hetekben, meg persze a térdem is úgy döntött egy bringás edzés után, hogy akkor ő most inkább fáj egy picit megint, de nem picsogok inkább térjünk a tárgyra.

Nemsokára jön a nyári alpesi tanfolyam (még 1,5 hónap), amire igyekszem a legjobb tudásom szerint készülődni. BigWall-ban már sikerült egy belepihenéssel másodjára kimásznom egy 6a-t előre és második próbálkozásra pihenés nélkül egy 5c-t előre, amit óriási teljesítménynek könyvelek el magamban, bárki bármit is mondd! Mindkét fal áthajló (az 5c végig egy picit, a 6a pedig két részen nagyon), szóval még csak azt sem lehet a szememre vetni, hogy pozitív falakon alkottam mindezt. Sajnos a nehezebbiket nem sikerült a következő alkalommal ismételnem, de majd legközelebb.

Voltunk viszont Oszolyon két hete, és felfedeztük a Berda pihenő útjait. Nem kis megkönnyebbülésünkre ez a fal közel sincs annyira szétmászva, mint a nagy falak, és jól biztosított, könnyebb utakkal van teleszórva. Én egyből egy 4c-vel nyitottam, ami a Diagonál direkt névre hallgat, majd sorban balról jobbra haladva, még pár ötöskét megküldtem. És itt esett azaz eset, hogy a Ricsi életében először nagyot esett. Teljesen komfortos, nyugodt lelkiállapotban pipiskedtem már majdnem a standnál – talán 1 akasztás lett volna még a stand előtt – amikor a bal lábam lecsúszott és pár tizedmásodperccel később a kötélen himbálózva néztem, hogy én meg hogy kerültem ide? Szerencsére megúsztam pár horzsolással, de mászhattam vissza másfél köztesnyi távot, és egy picit idegesebb voltam, mire felértem a standba. A nap vége ennek megfelelően bénázással telt, nem jó szájízzel távoztunk, de legalább sok mindent tanultunk: Oszolyon sem árt a walkie-talkie néha, a kötelet ereszteni is lehet, nem kell feltétlen egyben ledobni, és egy biztosító eszköz hiánya miatt ne variáljunk fölöslegesen össze-vissza, ott van megoldásnak a félszorító nyolcas, meg egy nagy karabiner.

Most hétvégére újult erővel Dokiékkal tartottam, hogy egy kis gyakorlást nyomjunk a nyári nagy terveink előkészítése céljából…amit nem árulok el micsoda, mert titok! Szombaton Grazer Berglandban sikerült kiválasztanunk a Winnetouweg elnevezésű csodát: 11 kötélhossz, V- nehézség, állítólag szép. Hát az út nagyobbik része vagy sáros, vagy füves, vagy olyan omladékos volt, hogy alig mertem bármit megfogni. Talán 3 kötélhossz volt, ami tetszett, a többi olyan, meh, ezt is letudtuk kategória. Ráadásul egy tök kezdő párosra kellett várnunk sok standban, akik pont előttünk szálltak be az útba. Az egyik standnál konkrétan 1 órát ácsorogtam, mire elkezdhettem felbiztosítani Dokit magam után. Viszont még így is sikerült 4 óra alatt letolnunk a 290 m-es utat, szóval nettóban az nem olyan rossz talán.

Karesz épp felér a Winnetouweg utolsó kötélhosszán

Na jó, jó, de hogy jövünk le?

Vasárnap az időjárás előrejelzés miatt átautóztunk Rax-ra, ahol egy olyan utat néztünk ki amit, már tavaly is beterveztünk Olgival, csak végül nem esett rá a választás. Gaisbauer jug weg a becses neve és kereken ötösre adják. Van benne mindenféle fajta mászás: kémény, reibung, bevágás, repedés…egyedül áthajlás nem volt, de persze ebben a nehézségi fokozatban ez nem annyira meglepő.

Az utat megtalálni nem volt kifejezetten könnyű, mert a Bergsteigen-ről letöltött topo olyan faszságokat írt, hogy öröm volt olvasni. Ahol táblának kellett volna lennie, ott nem volt. A falhoz érve marhára nem 50 m-re volt jobbra a beszállás, hanem legalább 150-re, meg egyébként is kifejthetnék jobban, hogy mit értenek “markáns hely” alatt. Mindegy, egy kis bénázás után megtaláltuk a tutit, bár nem úgy szálltunk be ahogy a topo mutatta, de az első standtól már nem volt probléma….főleg hogy Doki felcsillanó szemmel kijelentette, hogy “szerintem én ezt már másztam”.

Doki a Gaisbauer jug weg 5. kötélhosszának elején

A kulcshosszban udvariasan előre engedtek, mint a feltörekvő generáció energiától duzzadó nagykövetét, hogy a kémény második akasztása után közel kerüljek a “mindjárt lefosom a bokám” állapotához. Egy rövid pihenőt követően azért ment a dolog, de megszenvedtem vele, ráadásul a standba felérve majdnem lefejeltem egy dió méretű keresztespókot, aki a kémény két falán keresztbe feszítette ki a hálóját. Akkorát visítottam, hogy Dokiék megkérdezték kiabálva, hogy úristen mi történt. Megnyugtattam őket, hogy csak az életemet kellett megmentenem az egyik expressz segítségét igénybe véve, amivel határozott mozdulatokkal lecsapkodtam a hálóját. Utána még egy ideig figyeltem, hogya sziklákon vissza jön-e bosszút állni, de szerencsére nem jött.

A további kötélhosszok közepesen voltak nehezek, én pont olyannak éreztem ami adott kihívást, de nem paráztam túlzottan rá, így kifejezetten élvezhető volt. Viszont továbbra is utálom a traverzálást. A lefelé menetnél már elég erőteljesen fájt a térdem – és sajnos azóta is fáj konstans – így a péntekre tervezett éjszakai bringázás lehet ki fog maradni. Szedem a fájdalomcsillapítót azért serényen, meg próbálom pihentetni. Bár lehet hogy a hideg miatt fáj, mert múlt pénteken tekertem egy 65 km-es karikát, és éreztem, hogy hosszú nadrágot kellett volna vennem. Utána kezdett el fájni. Sebaj….utak a naplóban….

Hozzászólás


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük