Be kell valljak nektek valamit: fosok. Mármint nem az emésztőrendszerem alsó szakaszában a bevitt folyadék nem elégséges felszívódásából eredő kakitorpedók hígulására gondolok. Hanem, hogy az utóbbi 2-3 hónapban konkrétan olyan mértékű para lett úrrá rajtam mászás közben, amit nehezen tudok kezelni. Sokszor már aznap feszült vagyok, amikor tudom, hogy este megyünk mászni. Az kicsit megnyugtatja a lelkem, ha azzal a tudattal indulok el, hogy nem fogunk előre mászni, csak top-rope bohóckodni. Ez nem jól van így. Főleg egy – mászás szempontjából – olyan termékeny év után amilyen a tavalyi volt.

Végig kell gondolnom, hogy miből ered ez a félelem. Szembe kell néznem vele. Le akarom győzni!

Apám halála nyilvánvalóan nem pozitív irányba módosította a mentálhigiénés állapotom. Ezt sajnos el kell fogadnom, meg kell birkóznom vele. Azzal is tisztában vagyok, hogy az általános lelki állapot azért rányomja a bélyegét a mászóteljesítményre, hiszen teljes tudattal, minden porcikámat, szellememet és akaraterőmet a falra és a mozdulatokra kell koncentrálnom. Ha ezek az energiák közben tudat alatt a vegetatív idegrendszeremet majszolják egy enyhén borsos majonézöntettel megbolondítva, az nem biztos, hogy előremutató irányba segíti a kötél végén teljesíteni próbáló énemet. És igen, leírtam. Apám – Koczur Kálmán – 2019. augusztus 10-én, viszonylag gyors lefolyású akut leukémiában elhunyt. Nem volt könnyű feldolgoznom. Még talán most sem fogtam fel igazán. Miért most és miért ide írom ezt le? Nem tudom. Csak úgy öntudatlanul mozognak az ujjaim és öntik ki a monitorra a gondolataim elektronikus leképezését. Ez lehet egy oka annak, hogy kevésbé érzem a komfortot amikor kötélben vagyok. De augusztustól novemberig nem volt gond, sőt….6b-t másztam top-rope. Jézusom! Akkor meg mi? Ássunk tovább….

Tavaly hibáztam. Többször. Egész pontosan háromszor. Eljön az a pont minden tevékenységnél, amikor már azt gondolod mennyire rutinos vagy, nagymenőként nyomatod, aztán egyszer csak ráébredsz, hogy baszki, figyeljél már oda, mit csinálsz? Ezek az élmények engem nagyon-nagyon mélyen érintettek. Természetesen nem lett egyikből sem baj, de lehetett volna. Alapvetések suhantak át rajtam ellenőrizetlenül: nem beszélünk, amikor a perec csomót kötjük a beülőbe, mindig legyen meg a partner-check, ne kapkodj, ellenőrizd hogy minden nálad van-e mielőtt elindulsz. Ezeket egy életre megtanultam, és azt is hogy nincs olyan, hogy túl óvatos. Mindent akár kétszer is le kell ellenőrizni. Azóta van, hogy mászás közben is ellenőrzöm a csomót a beülőmön. Talán ez a legnagyobb parám, ezzel kell valamit kezdenem?

Annyi balesetről hallani. Persze ezek mind emberi hibából adódnak, és sokkal magasabb szintű mászásoknál, sokkal nagyobb kockázatvállalás mellett. Ettől még nem megnyugtató arról olvasni minden hónapban, hogy valaki csúnyán megsérült mászás közben. Két ilyen félelmem van egyébként: az egyik, hogy az első 1-2 akasztásnál esem. Azt képzelem, hogy ilyenkor sokkal nagyobb eséllyel esem földig. És ez teljesen zsigeri szintig nyomaszt. A másik, hogy a hagyományos lapkáknál bármennyire is profi a biztosító ember, nincs száz százalékos figyelem minden tizedmásodpercben, és bármi történhet, akár mindenkitől függetlenül. Nem az emberben nem bízom, egyszerűen az eszközben. Ha van olyan eszköz ami nagyobb biztonságot nyújt, akkor használjuk azt. Tanulmányok, statisztikák és profi mászók is kihozták már, hogy a hagyományos lapkákkal több baleset születik, mint a félautomata eszközökkel. És nem csak tapasztalatlan kezdők szerepelnek ezeken a statisztikákon. Ez egy parám amitől nem tudok szabadulni, sajnálom. Rengeteg emberrel szoktam mászni aki hagyományos lapkával biztosít és bármennyire is megbízom bennük, van egy kis eldugott gombostű az agyam hátsó részében, ami folyton szurkálja a félelem központomat.

Az utóbbi 2 hónapban egyébként a munkahelyemen is megnövekedett a pörgésfaktor. Esténként úgy érek általában haza, hogy az evésen és az alváson kívül nem sok mindenre futja a motivációmat tartalmazó kis szütyőből. Keveset is alszom, nem alszom jól. Ami egy öngerjesztő folyamat, mert erre ráadásul még rá is feszülök. Mondanom sem kell, hogy ez nem segít.

Ezekkel a félelmekkel és problémákkal kell megküzdenem. Jobb mászó akarok lenni. Élvezni akarom a mászást. Figyelem, fegyelem, meditáció, pihenés. Ezek mentén kell fejlődnöm. Tanulnom kell. Önmagamról. Önmagamért. És azért, hogy akik velem másznak ők is egy jobb, egy felszabadultabb, egy motiválóbb, egy megértőbb, egy mosolygósabb kötéltárssal, baráttal, emberrel tölthessék az idejüket sziklán és teremben egyaránt. Köszönöm mindenkinek aki támogatott és támogat, köszönöm aki elvisel, köszönöm aki megbízott és most is megbízik bennem. Köszönöm! Az egyik erős szó amit nehéz kimondani. Én most leírtam….talán kezdetnek megteszi.

Hozzászólás


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük