„Mert ott van!”
…Szól a klasszikus Mallory idézet, ami arra a kérdésre volt a válasz, hogy miért akarja megmászni a Mount Everest-et. Erről az „aranyköpésről” már komplett filozófiai tanulmányok születtek, a világ legkülönfélébb gondolkodói próbálták megfejteni, hogy mások miért kockáztatják a saját életüket egy olyan célért, ami az átlag ember számára teljes mértékben fölöslegesnek és értelmetlennek tűnik. Sajnos (vagy szerencsére) vannak olyan dolgok, amelyekről hiába születnek doktori disszertációk, megérteni csak akkor lehet ha az ember átéli. Ilyen például a szerelem, az első gyermek születése, a meditáció által elért módosult tudatállapotok, vagy épp egy szerettünk elvesztése. És ilyen a hegymászás is. Az élet groteszk sajátossága, hogy utóbbi két példa ösvényei néha sajnos keresztezik egymást.
Múlt héten elvesztettünk egy mászót! Nem ismertem, sosem másztunk együtt, sosem fogtam vele kezet. Számomra csak egy mosolygós arc volt az egyesületből, akit néha láttam ha bementem felszerelésért, vagy épp közgyűlésre. Mégis olyan érzés volt olvasni a híreket, és felismerni a tényt, hogy egy mászótársunk lelke örökre a hegyen maradt, mintha egy közeli barátomról lett volna szó. Valósággal megrázott. Hiába nem volt közvetlen kapcsolatunk, osztoztunk egy szűk világon, amelyet a hegymászás jelent számunkra.
Én még éppen csak, hogy belecsöppentem ebbe a világba. Kicsivel több mint egy éve fejeztem be az alapfokú tanfolyamot és tavaly állhattam mindezidáig az első és egyetlen háromezres csúcsom keresztje mellett. Nem tartom magam hegymászónak még. De szeretnék az lenni. Szeretném azt az örömöt és szabadságot érezni, amely a most szárnyra kapott elbeszélések alapján Neki is a részévé vált amikor beülőt vett magára. Szeretnék én is egy olyan közösség része lenni akik osztoznak egy titkon. Egy titkon ami mindenki számára elérhető, mégis csak kevesek ismerik és értik meg. Azt hogy miért.
Erre a kérdésre tényleg Sir Mallory válasza a legkézenfekvőbb. Amikor ott vagy, amikor érzed, amikor látod, akkor tudod a választ. De azt nem lehet kimondani, nem lehet leírni. Tisztában vagy a kockázatokkal, de emlékszel még arra is milyen volt legutóbb, amikor ott álltál ahol csak a szél tompa suhogása töri meg a hóból visszacsillanó napsütés csendjét. Én a legtöbb mászónál kockázatkerülőbb vagyok (sokkal), igyekszem elkerülni azokat a veszélyeket, amit csak lehet. De eközben tudom azt is, hogy mindent nem lehet és ez benne van a pakliban. Kívülről nézve félelmetes dolog ez, de amikor ott vagy, még akkor is ha tudod, hogy itt és most ennek lehet akár rossz kimenetele is, nem félsz. Magabiztos vagy. Jól érzed magad, nem létezik semmi csak te és a hegy. És ezt nem adnám oda semmi másért.
Valaki aki megértette a titkot, most már örökre birtokolja. Lehet, hogy talán az angol úriemberrel értekeznek épp egy kötélpartiban arról, hogy milyen volt elsőként megmászni az Everestet. Én ezzel a bejegyzéssel szeretnék őszinte részvétet nyilvánítani mindenkinek aki ismerte és szerette! Egy családtagunk most már örökre a hegyek között lehet…
Hozzászólás