Sokszor, sok sportnál beszélnek arról, hogy mennyit is számít a fej, hogy agyban mennyire tudsz ott lenni. Természetesen ez minden sportnál így van, ezt nem is vonom kétségbe. A mászásnál azonban talán ez sokkal jobban is számít mint bármi más. Ha nem vagy képes száz százalékig beletenni mentálisan magadat a falba, akkor nem, hogy rosszabb teljesítményt fogsz nyújtani, hanem ad abszurdum semmilyent.

Tegnap kint voltunk a Mátrába, Kis-Csókakőn, mert hát ott voltam életemben először sziklán és nézzünk már vissza, mégis különleges itthoni viszonylatban, hogy andezit repedésekben tipegjen fel az ember 15 méteres tornyok tetejére. Hozzá kell tenni, hogy baromi fáradt voltam, mert jövő hétvégén megyünk Ádámmal Ausztriába a Grosses Wiesbachhorn-t megmászni és a héten erre készültem, értsd túledzettem magam picit. Felfutottam a Pilisre, tekertem egy HHH-t, otthon erősítettem és még mászni is voltam, ahová szintén bringával mentem, ráadásul ki sem tudtam aludni magam rendesen. Szóval nem épp a legoptimálisabb lélektani állapotban utaztunk Olgival Mátrakeresztesre, de a reggeli kávé-kóla kombó ezt hatékonyan elfeledtette velem….egészen az első mászásig.

Már eleve a helyet alig találtuk meg, mert a térképen Kis-Csókakőt a hegy déli lejtőjén jelölte, közben a kalauz meg azt mondta, hogy menjünk a piros jelzésen észak felé, aztán balra lesznek a sziklák. Én természetesen a térképnek hittem. Utólag kiderült, hogy rosszul tettem, de legalább túráztunk is egy picit és jól megleptük, a már javában mászó közösséget, hogy a tornyok mögül bukkantunk fel és nem lentről.

Rövidebb készülődés után és a kalauzt tanulmányozva ki is választottam egy IV+ utat kezdésnek, ami a Bevágás nevet viselte – és bár a 2007-es Gózony féle kiadványban “clean”-nek volt jelölve, valójában három nitt is figyelt benne. Nagy elánnal neki is veselkedtem, rögtön az első 2 méteren ki is próbáltam az új szerzeményeimet és behelyeztem a falba egy friend-et, mert nem éreztem komfortosan magam azzal a tudattal a fejemben, hogy az első nitt kb a fal felénél van. Az Excelsioros oktatók biztos nagyon megdicsértek volna, mert olyan helyet találtam neki, hogy egy billencs-kocsit is röhögve kibírt volna az a köztes. De ne térjünk el a tárgytól…szóval haladgattam fölfelé. A második nitt után éreztem először a zsigeri félelmet, hogy attyaúristen itt most mindennek vége, meg fogok halni és behintenek sóval a fal aljában. Úgyhogy gyorsan kimenekültem oldalra egy nagyobb platnira, ahol fújhattam egy kicsit (nagyobb: volt vagy 10 centi). Ott aztán elkezdtem tanakodni magamban, hogy ezen a kurva áthajláson, hogyan kellene feljutnom (később kiderült, hogy sehogy, mert az egy másik út (VII-) és valójában tök jó helyre menekültem, mert az az én utam, de ez részletkérdés). Gyorsan beraktam még a másik friendet is egy újabb atombiztos helyre, hogy ha netán mégis úgy döntök, hogy lecsúszik a lábam, akkor talán az majd megfog. Természetesen erre nem volt szükség, mert a normál úton értem el a csúcsot (néhány rózsabokron átvágva a tetején).

Fönt aztán ehhez az úthoz csak egyetlen standot találtam, egy magányosan árválkodó régi karikát. Hát mondom ebből tuti nem fogok ereszkedni, úgyhogy egy standdal arrébb fűztem át a kötelet, de természetesen ez azt jelentette, hogy nem tudtam kiszedni cuccokat a falból. Három expressz, két friend, egy 120-as heveder és egy szóló karcsi mínusz.

Ezután jött Olgi, egy másik – az Ősi út – elnevezésű IV+al. Szegényen látszott a végén, hogy nagyon-nagyon fél, de marha ügyesen megoldotta, le a kalappal. Ellenben ő sem talált megfelelő standot az ereszkedéshez, így ő is egy másik pontból jött vissza. Persze az eszünkbe juthatott volna, hogy onnan felbiztosít engem is, de ekkor már kicsit el voltunk keseredve, hogy nagyon nem megy ez a mai nap.

félelem a sziklán, sziklamászás, kötél, felhők, mátra

Olgi birkózik a kötéllel. A kép jobb oldalán az Ősi útban benn hagyott expresszek 😀

Szóval két mászott út után a felszerelésünk fele most már ott lifegett a falon. Hát jó. Én itt kitaláltam a tervet: a maradék expresszel kimászom a Kis-fás út nevű “komoly” III-as repedést, hogy legyen valami önbizalom növelő mielőtt itt hagyjuk az egészet a picsába (és lemegyünk a cukrászdába, hogy szénhidrátba fojtsuk a bánatunk), aztán valahogy építek egy standot a bennhagyott cuccok fölött és elengedjük ezt a mai napot. Végül ebből az lett, hogy a III-as utat mindketten kimásztuk előre, én a tetején háromszor összegubancoltam a kötelet és végül még meg akartam próbálni én is az Ősi út teljesítését. Na! Hát ott, az utolsó akasztás utáni két méteren komolyan olyan félelem lett rajtam úrrá, hogy képtelen voltam felmenni. Pedig már a fejem a szikla teteje fölött volt, de nem éreztem biztosnak a lábam, remegtem, nagyon rossz volt. Pedig tudtam, hogy valójában csak fel kéne lépkednem a kis peremeken és hogy ez technikailag semmilyen problémát nem kellene, hogy jelentsen, de mégis olyan mélyről jövő pánik lett rajtam úrrá, hogy visszamásztam az utolsó köztesig (ami megjegyzem szerintem nehezebb volt, mintha befejeztem volna az utat), beleültem és remegve kértem Olgit, hogy eresszen vissza. Huhh, sose féltem még ennyire sziklán. Ennyit számít az a kurva “legyél ott agyban” dolog.

Ez annyira kivette belőlem a motivációt, meg a lélekjelenlétet, hogy a cuccaink kimentésére feltalált terv megvalósítása közben már egy nyavajás szorító nyolcas megkötésével is meggyűlt a bajom. Egyébként az lett a megoldás (és azért meg kell dicsérjem magunkat), hogy az említett régi karikától kb 3-4 méterre volt egy élő fa, amit megkötöttünk és egy kötélgyűrűvel kihosszabbítottunk pontosan a karikáig második pontnak. Szép terheléselosztást valósítottunk meg és valójában csak a fáról is már mertem volna ereszkedni, de így bombabiztos lett. Szóval végül onnan leereszkedve összeharácsoltam a bent hagyott félkilónyi expresszt, friendet, karabinert, összepakoltunk, és a Csibe Cukrászdát tűztük ki célul, mert ha nem is érdemeljük meg, de szükségünk van rá!

félelem sziklamászás közben...hegymászó képregény

Copyright: http://clive.rocks/

Szóval összegezve azért azt megtanultam (saját káromon), hogy ha fáradt és dekoncentrált vagyok fejben, akkor hiába érzem a kraftot, nem érdemes erőltetni a mászást. Jó persze, így is nagy nehezen összehoztam két mászott utat, amit be tudok írni a naplóba, de milyen áron, meg hát milyen utakat? A maradék lelki erőmet is kifacsarta és egyáltalán nem jó érzéssel hagytam ott a falat, (pedig az egész lényege az lenne, hogy élvezzem) és cserébe egy szinte vállalhatatlan III-as és egy IV+ került bejegyzésre. A jövő heti hegymászásra rá kell pihennem, még ha az technikailag nem is lesz túl bonyolult….

Hozzászólás


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.