Ezért semmiképp sem fecsérelném el egyetlen percét sem. A szüleim a Richárd névvel áldottak meg annak idején 1987-ben, egy kellemes, nyári péntek hajnalon. De hogyan és miért is jött ez az oldal ide? Életemben először kialakult egy olyan cél előttem, amelyet szeretnék sikerrel véghez vinni és mintegy önismereti kalandtúra, végig kísérni és dokumentálni az odáig vezető ösvényt. Ehhez nagy vonalakban azért áttekinteném honnan is indultam, a lehető legőszintébben.
A családi hátterem röviden összefoglalva egy Trónok Harca epizód bonyolultságával és érzelmi hullámvasútjával egyenértékű, ebbe nem is mennék mélyebben bele azt leszámítva, hogy valamilyen szinten a bizonytalanság és a félelem beépült a személyiségembe. Nem bíztam saját magamban, sem a saját testemben, sem senki másban. A hegymászással kapcsolatba hozhatóan gondolok itt például arra, hogy egy hetedik emeleti erkélyen – amelynek a korlátja akkoriban majdnem a mellkasomig ért – nem éreztem magam biztonságban. Nem volt komfortos a létezés abban a fizikai pozícióban. Arról nem is beszélve, hogy a testnevelés órákon a kötélmászás felért egy 90 perces horrorfilm izgalmi görbéjével. A tériszony – ahogy a magyar nyelvben talán hibásan elterjedt – sok tekintetben meghatározta a világhoz való hozzáállásomat. Ennek ellenére (vagy ezzel szemben) ugyanakkor, szintén az őseim jóvoltából, már kiskoromban magamba szívtam a természet, az erdő és a hegyek szeretetét. Első ilyen élményem a Holdvilág-árokban volt, melyről csak bevillanó állóképek maradtak meg, de nagymamámék azóta is mesélik hogy három évesen milyen ügyesen és kitartóan gyalogoltam végig az utat.
Apai ágon nagyszüleim és édesapám komolyan részei voltak a magyar tájfutó életnek, így arról az oldalról nyílt titok, hogy miért foganatosodott meg bennem a vonzódás a természethez. Másik oldalon Keresztapám hegymászó tevékenysége volt még rám nagy hatással, de az már csak fiatal felnőtt koromban kezdődött. Ezen kívül általános iskolában jártam túrázni a tanárok szervezésében, sőt még erdei nyári táboroknak is részese voltam egy-két alkalommal.
Ezzel a starttal indultam neki a gimnáziumi évek után első „kvázi” magashegyi túrámnak, amely Berchtesgaden környékén esett meg, Keresztapám szervezésében. Olyan élményekkel gazdagodtam itt, ami talán életem végéig meghatározza majd sok aspektusban létem miértjeit. Ezek után, az évek alatt elkezdtem én is túrákat szervezni, még egy egyesületet is létrehoztunk és az egyre gyakoribb magashegyi sétafikálás folyományaként elkezdett fejlődni a tériszonyom (akrofóbiám). Azaz visszafejlődni. Egyre jobban bíztam a saját képességeimben, egyre nagyobb akaraterőt fejlesztettem úgy a sportban, mint egyébként az élet egyéb területein is. És egyre kevésbé éltem meg félelemként a magas és kitett helyeken való létezést. Megfigyeltem, hogy ahogy levetkőzöm ezt könnyen megfogalmazható és átérezhető aggályomat, úgy nőt a bizalmam más területek felé is. Például önmagam felé. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy teljesen elmúlt minden feszélyezettségem, de azokban a szituációkban, amelyekben 3-5-10 éve még garantált pánik lett volna rajtam úrrá, ma már önbizalommal és nyugodtsággal lépdelek.
Az akrofóbiám leküzdése és az egyre magasabb helyekre való fizikai kihívások teljesítése egyben az életem egyéb területein is megmutatták pozitív hatásaikat. Egyrészt ezért is döntöttem úgy, hogy tovább folytatom tudatosan a komfortzónám feszegetését. Másrészt pedig azért, mert idén nyáron egy klettersteig túra és a Triglav északi oldalának trekkingje olyan pozitív élményt jelentett, ami megerősített benne, hogy képes vagyok igazán magasra jutni! Kitartó munka kell hozzá, és legfőképpen alázat. Utóbbi talán a nagyobb kihívás, mert nem a türelmemről vagyok híres, de a hegy megvár. Ebben a blogban igyekszem végigkísérni az utamat, a tapasztalásaimat, a bukásaim okát és mindazt amivel szembesülök addig a pontig, hogy ott állhatok Franciaország és a klasszikus értelemben vett Európa legmagasabb pontján, a Mont Blanc tetején.
Hozzászólás