Az idei év nem igazán a mászásról szól, és az igazat megvallva én ezt az elkövetkező 3 hónapra már el is engedtem. Viszont nem lehet olyan, hogy ide meg nem írok semmit, hát mert az milyen már. És persze azért egy iciri-piciri szikla is helyet kap a mai bejegyzésben, ami valójában egy rövid élménybeszámoló a Ciprusi nyaralásunkról.
A legutóbbi bejegyzésben talán nem említettem, de a Szlovéniában töltött utolsó napomon sikerült egy csúszós szikla és a fizika törvényeinek összejátszásával egy keményebb behatást eszközölni a jobb térdem belső felére. Az alábbi képen látható az eredménye. Szerintem elég alapos munkát végeztem…
„A femur medialis condylusában és epicondylusában, részben distalis diaphysisben kiterjedt intenzív csontoedema látható. Az ízületben minimális folyadék szaporulat van. Kb. 10 mm-es Baker-cysta látható.”
Az iménti röpke egészségügyi kitekintés mindössze azért érdekes, mert ennek köszönhetően nem esik annyira jól a túrázás, a futás meg de pláne, így az Ultrabalatont sajnos ki kellett hagynom és Cipruson sem törtünk embertpróbáló csúcsok irányába.
A legnagyobb kihívást az egész hét alatt az országban érvényben lévő közlekedési kultúra okozta, tudniillik ez egyfajta keveréke a Londoni baloldali hóbortnak és a déli országok stílusának. Ehhez jön még hozzá az leírhatatlanul brutális erőgép amit autó címszóval kölcsönöztünk egy Kia Picanto személyében. 67 lóerő, négyesbe padlógázzal 3%-os emelkedőn max 90 km/h. Megfizethetetlen!
Az aszfaltszaggató vadállat
A közlekedéshez még hozzá tartozik, hogy – nyilván azért mert mindenki rossz oldalon megy, a bérlős – azaz a turisták = a mazsolák – autói piros rendszámmal operálnak, hogy már messziről lássa a paraszt, hogy te bizony balfasz vagy. Okozott is némi felfordulást néha a megszokás, főleg amikor az ajtó kapaszkodójára nyúltam rá jobb oldalon a váltó helyett.
Vasárnap – Limassol
Első nap, rögtön érkezés után, ahogy átvettük az autót neki is veselkedtünk az autópályának és egészen Limassolig gurultunk. Ismerős ajánlása alapján, ez a must-see-city a szigeten (micsoda alliteráció, mondd ki gyorsan egymás után ötször). Érdekes kombinációja volt a teljes lepukkantságnak, a romkocsma hangulatnak és modern felhőkarcolóknak. És persze a mindenhol felbukkanó macskáknak.
A septiben nyélbe vágott városnézést követően gyorsan menekültünk a perzselő 500 fokos napsütésből és tovább autóztunk az első szállásunkra, ami Peiya-ban leledzett. A nap további részében ezen kívül nem sok érdemlegest csináltunk, inkább átadtuk magunkat a déli atmoszférának és a szieszta örömeit élveztük.
Hétfő – DWS, Hajóroncs, musztázs!
A nagy melegre való tekintettel főleg tengerparti programokat terveztünk, de lévén egyikünk sem egy hagyományos strandon tespedő fajta, nem a homokos napernyős részeket kerestük. Első állomásunk Peiya nyugati csücskében a Sea Caves, nem túl fantáziadús elnevezésű kis bevágás volt. Na itt egyáltalán nem volt homok, csak egy-egy kiemelkedő sziklán tudtunk kis bázist kialakítani, de nem volt ezzel probléma. Hamar felfedeztük, hogy a tenger baromi meleg (29-30 fok), így akár órákat is el lehet tölteni a vízben kellemesen.
Elsőre rögtön nem is tengeri cipőt húztam, hanem a jó öreg – 10+ éves – decathlonos mászócipőmet erőltettem rá a lábamra, mert olybá tűnt, hogy a part menti sziklák alkalmasak lehetnek egy kis bohóckodásra én meg mindig is ki akartam próbálni a deep water solo-t. Hát sajnos nem volt azért annyira nagyon mély a víz a potenciális becsapódási területen, így 4-5 méternél magasabbra azért nem mert mászni, de így is nagyon jó móka volt.
Nagyjából eme akciómmal ki is merült a mászás a hétre – ezen kívül még egyetlen szólózásom volt egy vízesés mellett nagyjából kettő mínuszért.
Hétfőre is beiktattunk egy rövid sziesztát mielőtt a part további zugait felfedeztük volna. A minden estére beiktatott naplementés fürdőzés előtt még ellátogattunk egy helyi látványossághoz: az Edro III nevű teherhajó roncsához, ami 2011-ben feneklett meg a parttól nem messze és mivel baromi drága lenne az elszállítása, így a Ciprusi kormány inkább otthagyta rohadni. A hülye túristák – mint például mi – előszeretettel fotózkodnak előtte.
A katasztrófa turizmust letudva ismét kocsiba pattantunk és a Sea Cavesnél még nyugatabbra gurulva a Prestos Beach-en vertünk tábort, hogy meglessük a naplementét. Itt már volt némi homok, de itt is inkább a sziklák adták a fő attrakciót. Meg persze a vízben úszó sok-sok halacska akiket lehetett kergetni búvárszemüvegben.
Kedd – Halott királyok és a tengeri teknős
Az első nap volt amikor arra gondoltunk, hogy valami „kötelező” látnivalót is iktassunk már be, és csepgetessünk kultúrát a kis buksinkba: látogassuk meg a királysírokat Páfosz-on. Elmondom én néktek, ezek a nagy büdös pusztaságban, ötszázezer fok melegben, a sivatag közepén otthagyot….LUKAK! Jó volt 1-2 oszlop is, meg ilyesmi, de alapvetően a mészkőbe vájt pincékről és sírhelyekről van szó. Mindez teljesen kitáblázatlanul, a pusztaságba bele. Ja és belépő pénzért! Ezt önnek nem ajánlom….
Megjegyzem találtunk a területen egy csapot…amiből meleg víz folyt. Very good! Szóval ezzel a végszóval ott is hagytuk az egészet és gondoltuk felfedezzük Páfosz óvárosát. Hát ez volt a következő csalódás. Nincs neki. Mármint a térkép szerint van, de az pont ugyanolyan mint bármelyik másik része a városnak. Meleg, újépítésű, és jellegtelen.
Természetesen azért a bazárba körül kellett nézni, hogy nincs-e elszórva egy hawaii mintás ing, meg pár hűtőmágnes. Amúgy egész héten a kék-fehér lenvászon ingekkel szemeztem, de basszus 30-40 euróért árulták őket. Hiába marhára tetszik, annyit nem adok egy vászondarabért.
Miután megkávéztunk, megint hazamentünk ebédelni és sziesztázni, hogy aztán az esti csobbanást az Ina Beach-re pozícionáljuk. Segítek, ez egy majdnem ugyanolyan strand mint az előző nap, csak kicsit nyugatabbra van és még többet kell hozzá gyalogolni.
Búvárkodás, nézelődés, napozás, stb….aztán egyszer csak az egyik csávó felkiált a vízből: „here is turtle THIS big” – majd akkorára tárja a karját amekkorára csak tudja. Nóri meg Gergő bent lebzseltek épp a hugymeleg tengerben, én meg kint voltam a parton Alízzal és úgy voltam vele, hogy fölösleges fölállnom, mert most úgyis mindenki odasereglik és mire lenyúlom a búvárszemüveget, meg odaúszom, addigra a teknőst elijesztik. De nem! Bakker majdnem egy órán át legelészett a part közelében, úgyhogy bőven volt időm a vízfelszínen lebegve bambulni, meg az új céges telóm vízállóságát tesztelve képeket lőni róla.
Azért azt meg kell jegyeznem, hogy ha egy ekkora (saccra minimum mázsás) állat megindul feléd, azt nem teljes nyugalmad birtokában fogod tudomásul venni. Egy-szer kétszer pánikszerűen úsztam hátrébb, de megérte, elképesztő élmény volt látni szabadon egy ilyen csodás állatot.
UPADTE (2022-06-03) – A bejegyzés folytatása érdeklődés hiányában elmaradt….
Hozzászólás