Igen, vízválasztóként tekintettem két éve arra a napra ami most szombaton érkezett el az életemben. Az ember alapvetően az ismeretlentől fél, és hát fogalmam nem volt pontosan mire számítsak a Grossglockner gerincén. Furcsa visszaolvasni az egyik első bejegyzésem, annak ellenére, hogy pontosan emlékszem milyen motivációkkal indultam neki akkor a sziklamászó tanfolyamnak. Mindenesetre a dolgok közös eredője azért mégiscsak az volt, hogy nekem tériszonyom van és hát hiába akarok én magasra menni, ha aztán keresztbe fosom a bokám ha ott vagyok. Hát nem fosom!

Több körülmény is közre játszott az adrenalin szintem előzetes feltornázásához, ráadásul amúgy sem voltam mentálisan csúcsformában, de elhatároztam, hogy megcsinálom…és milyen jól tettem! Csütörtökön este még leautóztunk Zalaegerszegre, hogy másnap korán reggel már ennyivel is közelebb legyünk a rajtvonalhoz. Keresztapám (Doki) és két tapasztalt barátja voltak a kalauzaim a Kals-ból induló kaland során, akik mindhárman saját megfogalmazásuk szerint csilliószor voltak már fenn, több különböző útvonalon is. Így rögtön az elején el-spoilerezem: nem a kitettség és nem is a Scharte volt a legnagyobb para odafenn, pedig ezektől féltem a legjobban.

Pénteken dél körül vágtunk neki a 1950 méteres tengerszint feletti magasságban lévő Lucknerhaus parkolójából a havas ösvénynek. Az volt a mondás, hogy ugyan a Stüdlhütte csurig volt foglalva, de megpróbálunk bekéredzkedni a téli szállásra. Ha meg minden kötél szakad, akkor maximum felmegyünk egyből az Erzherzog téli szállására. A Stüdlhüttéig tartó kaptatót minden különösebb speciális felszerelés nélkül meg lehet tenni, néhol ugyan elég meredek és délután már besüppedős volt a hó teteje, de fáradtan, az indulás után alig több mint három órával beléptünk az ajtón. 2801 m….eddig pipa!

Stüdlhütte Stüdlgrat turistaház Grossglockner Alpok hó napelem

Stüdlhütte 2801 m (fotó: Karesz)

Doki előre tolt csatárként (csakúgy mint a hótaposás jelentős részében) megvívta a harcot a ház személyzetével, és egy kisebb állóháborút követően végül kaptunk négy darab priccset. Nocsak. Én kényelmes túrista módjára befizettem félpanzióra is 36,50 €-ért, ami ugyan elég drágának tűnik, de cserébe elég bőséges választékkal operáló svédasztalos vacsora és reggeli járt. Miközben a többiek a hóban melegítették gázfőzőn a magukkal hozott expedíciós élelmet, addig én bent roston sült tőkehalat ettem párolt zöldséggel és remulád mártással. Nehéz a hegymászó élet na! 🙂

A reggeli indulást úgy lőttük be, hogy az 5:30-kor kezdődő étkezést követően a lehető leghamarabb neki tudjunk veselkedni a gleccsernek. Ebből végül 6:40-es rajt lett, ami well done! A Ködnitzkees gleccser felszínére lépéshez először át kellett harántolnunk egy meredekebb lejtőn, ahol meglepően keményebb volt így reggel a hó mint előző nap délután. Látszott, hogy napközben azért elég rendesen pörköltek a sugarak. A nyáron hasadékokkal tarkított gleccserfelszín olyan mértékben be volt fedve hóval, hogy mindenki arra kavirnyált amerre akart, egyáltalán nem tűnt fel, hogy épp egy gleccser tetején kóricálunk. A szintemelkedés első 2-300 méterét így tettük meg, majd a Kampl sziklás gerince felé fordulva egyre meredekebb lett az emelkedő, végül kiérve a gerincre sziklás-jeges, drótkötéllel biztosított kis ösvénnyé alakult, ami egyenesen az Erzherzog-Johann hüttéhez érkezett.

Ködnitzkees gleccser télen

A Ködnitzkees 2 km-es “folyama”

Mivel a terv az volt, hogy a csúcs után alszunk még egyet a hütte téli szállásán, minden fölösleges fiszfaszt kidobáltunk a táskákból arra a négy darab ágyra, ami a berendezés egészét képezte az objektumban és egy óra pihenő után nekivágtunk annak a szakasznak, ami a legjobban aggasztott: a végének.

Hamar kiderült, hogy nem a Kleinglockner csúcsgerince lesz a fő problémám. Először is egy kuloáron kellett felkepeckedni a gerincre, ami 35-40 fokos firnlejtőként üzemel ilyentájt. Hát igen hamar elkezdtem lélekben felidézni amit a téli tanfolyamon tanultam, hogy hogyan is kell megfékezni egy kicsúszást.

Kiérve ebből a csúszós, meredek tölcsérből már lehetett látni az útvonalon meredező biztosító póznákat, csak úgy mint azt a temérdek embert, akik mind ott ácsorogtak arra várva, hogy haladjunk már. Ahogy egyre meredekebb lett a gerinc úgy lett ez az embertömeg kifejezetten zavaró. Amíg épp azon tűnődsz, hogy a csákányt akaszd vagy fogj rá egy sziklára (a havas-jeges, itt-ott kikandikáló sziklák között ez közel sem olyan egyértelmű mindig) nem ad túl sok biztonságérzetet, hogy az alig 1 méter széles hasznos területen az egyik csapat töketlenül ácsorog fölöslegesen, a másik adag meg úgy tolakszik, hogy félő, hogy lelök. Ilyen körülmények között nem sok kedvem volt elővenni a fotómasinát, csak az volt bennem, hogy érjünk már fel vazze.

Végül a kis-csúcs gerincére kibukkanva megláttuk a csúcskeresztet is és annak ellenére, hogy képeken milyen durván néz ki a hegyhát pengéje, egyáltalán nem volt problémám vele. Nyilván sokat dobott a dolgon, hogy Doki végig biztosított a fémpóznákkal. Egyedül a Scharte-ba lemászás volt egy kissé izgalmasabb, főleg, mivel egy kedves guide simán keresztbe rá akasztotta az egyik köztesét amiből felbiztosította a vele tartó hölgyet, így azt várhattam meg, míg elhúznak. Ráadásul mindkettejüket a lehető legkeskenyebb szakaszon kellett kikerülnöm.

Glocknerscharte (vagy csak scharte): A két csúcs közötti nyeregben lévő letörés, amit általában még nyáron is hó fed. Gyakorlatilag egy kb. 20 centi széles hóhíd, mindkét oldal felé 800 méter mély “kilátással”. Állítólag ez az út kulcshelye.

Onnan nézve a főcsúcs előtti meredek felszökés egyenesen lehetetlennek tűnt számomra, de a scharte-n átsétálva és a sziklafalnak nekiindulva hamar realizáltam, hogy ez tök jó. Könnyű, már-már élvezet mászás lett volna, ha nem kellett volna ott is az épp ereszkedő, vagy a falból kiálló fémeszközöket markolászó, egy-helyben tipegő embereket kerülgetni.

Szemtanúi voltunk egy nagyobb esésnek is: két mászó a Pallavicini kuloárban igyekezett fölfelé (55-60 fok jég-firn / D / UIAA III) és már majdnem a végénél jártak, amikor a scharte előtt az elöl mászónak kiszakadt az egyik jégszerszáma és konkrétan hanyatt esett. Én nem láttam, már csak az esés végét, meg a hulló jégdarabokat. Az volt a szerencséjük, hogy erős standban voltak (valószínűleg már a sziklán lévő nittben standolt a másodmászó) és így sikerült megfogni az esést. De azért amikor felértek nem voltak felhőtlenül boldogok….enyhén szólva.

kleinglockner scharte télen hegymászás

A Kleinglockner gerince kelet felé

grossglockner kleinglockner scharte ausztria hegymászás hó tél

A Grossglockner csúcstömbje a Kleinglockner felől nézve

Pár méterrel később aztán kibukkant a fából készült és valami aranyozott fémmel díszített csúcskereszt. Ami egészen meglepő volt: pont úgy értünk fel, hogy rajtunk kívül nem volt ott senki legalább 1 percig. A kilátás egészen páratlan volt, sosem gondoltam, hogy bárhonnan ennyire messzire el lehet látni. Egy ideig csak bambultuk a látványt, majd kértem egy közös képet Dokival, ami végül annyira vállalhatatlan lett számomra sajnos, hogy fel sem töltöm ide, pedig tök jó lett volna. Helyette tessék itt az egész csapat:

grossglockner csúcskereszt csoportkép

Balról jobbra: Doki, Én, Csabi, Karesz

A Grossglockner csúcsán állva egy kis időre tényleg teljesen kikapcsoltam és csak élveztem a látványt. Aztán elkezdtek szállingózni felfelé a mögöttünk feltorlódott mászók, így szép lassan mi is szedelőzködtünk és miután még ketten megkértek, hogy csináljak már egy fotót róluk, elindultunk lefelé. Bevallom ettől egy fokkal jobban féltem, lefelé mindig parásabb menni, főleg ilyen jeges, sziklás terepen. Ennek megfelelően Doki póznáról póznára lebiztosított, mint egy jó guide az utasát, így egyáltalán nem volt para visszafelé, sőt kifejezetten élveztem a lemászást. Egyetlen hely volt ami egy kis diszkomfortot szült, az a gerinc után balra levezető firnlejtő. Ott egy jó ideig háttal másztam le, a csákány élét mélyen belefúrva a kéregbe, mintegy visszájára lemásolva a felmenetet.

kilátás a grossglocknerről

Kilátás a csúcsról dél felé

Miután leértünk a gleccserre elkezdtünk azon tanakodni, hogy lemenjünk-e teljesen a kocsihoz (lett volna rá időnk, egyedül az olvadás miatti lavina helyzet nem lett volna kifejezetten ideális), vagy aludjunk egy éjszakát az Erzherzog téli szállásán. Végül – bár először a lemenet állt nyerésre – a maradás győzött. Ebben volt egy kis szerepe annak is, hogy félő volt, hogy mire odaérnénk bezárna a grillcsirkés Lienzben. Ezt pedig amatőr hiba lenne hagyni. Így bevackoltuk magunkat és egy kis sütkérezést követően nekiálltunk főzőcskézni. Én nem tudom miért (talán a kimerültség?) de elképesztő módon fáztam. Ennek megfelelően a kaja és tea elfogyasztása után 6-kor már a hálózsákban hozsannáztam, hogy ne kelljen kimennem pisilni. Szerintem hétkor már el is aludtam és csak kétszer ébredtem meg. Egyszer arra, hogy nem kapok levegőt éjfél körül, egyszer meg arra, hogy nem kapok levegőt, három körül. Most úgy tűnhet ugyanaz volt az ok, de nem. Először konkrétan úgy éreztem elfogyott az oxigén a szobában és meg fogunk fulladni. Aztán megnyugtattak, hogy nem. Másodszorra viszont teljesen bedugult mindkét orrlukam, amivel már nem először találkozom amikor magasan alszom, úgy látszik nálam a fejfájás mellett ez a másik tünete a magasságnak. Ja igen, a fejfájás most is megjött menetrend szerűen, be is kellett vennem egy fájdalomcsillapítót.

erzherzog téli szállás winterraum

Téli szállás 3450 m-en

Reggel végül el is aludtunk, így “csak” hétre lettünk indulásra készen, hágóvasba vágva. Meglepően gyorsan – alig több mint 2 óra alatt leértünk a kocsihoz, le cuccoltunk és már gurultunk is a grillcsirkék felé.

A három nap alatt több állomáson ment keresztül a lelkivilágom mint Freud összes korszaka együttvéve. Közvetlen indulás előtt egészen bizonytalan voltam, hogy bírni fogom-e úgy fizikálisan mint fejben. Az ember általában az ismeretlentől fél a legjobban és ha máskor nem is, de most tényleg fogalmam nem volt mire számítsak majd odafenn. Ez szép lassan át is alakult bennem a fáradtság és a magasság hatására valami olyasmivé, hogy a faszom az egészbe, mit keresek én itt? Ezt a Stüdlhütte kajáldájában sikerült produkálnom magamban, egy részben főleg azért, mert kapart a torkom, fájt a fejem és úgy általánosságban véve gyengének éreztem magam. Szóval azt éreztem, hogy már megint kezdek lebetegedni és ezzel már az elmúlt egy évben nagyon kezd a tököm tele lenni. Mindenesetre ez reggel egészen odáig tartott, amíg el nem indultunk. Szerencsére ha már megyünk kikapcsol minden és gyengének sem éreztem magam. Egy pici izgulás végig volt bennem egészen a csúcsig, ezt követte az elégedettség, majd lefelé menet a “most már nagyon jólesne egy forró fürdő otthon” ami utóbbi egy meglepően komplex érzelmi tünetegyüttes. Fel is erősödött az este folyamán, amiben nyilván szerepe volt annak, hogy nulla és -4 között ingadozott odabent a hőmérséklet.

A kocsihoz leérve még mindig picit taknyosnak meg nyomottnak éreztem magam, de a “mit keresek én itt” gondolata kezdte átadni magát a “mikor megyünk megint” és mire hazaértem már azon gondolkodtam merre tovább legközelebb…

Vízválasztó. Ezt írtam. Igen. Ahogy egyre több tapasztalatot szerzek úgy körvonalazódik egyre markánsabban mi az amit élvezek és mi az ami kevésbé vonzz. Az biztos, hogy talán (oximoron?) ennél nehezebb téli alpesi utat nem szívesen vállalnék egyelőre be. Sziklán sokkal inkább. Ez a csúszós, havas-jeges terep nem tölt fel annyira. Szóval ha választanom kell: kevesebb meredek firnlejtő, több (akár nehezebb) sziklabetét, jó biztosíthatóság. Ezek kellenek ahhoz hogy jól érezzem magam. Persze amennyit változtam az elmúlt két évben, úgy ez is a visszájára fordulhat még. Meglátjuk. Következő kalandként ezeket az opciókat nézegettem nagy lelkesedéssel:

  • Zsigmondykopf -Hochalmspitze (UIAA III+ / Ferrata C)
  • Hochgolling ÉNY gerinc (UIAA II)
  • Dachstein “Felsensteig” (PD- / UIAA II / Ferrata B)
  • Grossvenediger – Grosser Geiger (F+)

Akit érdekel talán ez a videó ami hasonló időjárási viszonyok között készült a Grossglockner normál útján (egy német páros nézőpontjából), mint amivel mi is találkoztunk – leszámítva a tömeget:

Hozzászólás


1 Comment

Séta, séta, séta: Grossvenediger - Akrofóbiából Eufóriába · 2019. szeptember 18. at 19:23

[…] el az Innerer Kesselkopf alatt közvetlenül. A teraszáról tökéletes rálátás nyílik a Grossglocknerre és a Grosses Wiesbachhorn-ra is, természetesen temérdek másik impozáns alpesi csúcs […]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük