Stand, kivehetsz!

Kicsit folyamatosan bujkál bennem a gonosz bacilusok grémiumának küldöttsége, így az állóképességi edzéseket egy ideig teljesen kiiktattam, nehogy lebetegedjek, mert macerás lenne megoldani a vizsgához szükséges mászott napok pótlását. Viszont a hétvégén Ausztriában jártunk, a Hohe Wand térségében, hol kipróbálhattuk magunkat több kötélhosszas utak mászásában is. Kicsit reménykedtem benne, hogy itt most élmény mászás lesz és főleg az eszközhasználatra koncentrálunk könnyebb utakon, de tévednem kellett. Mivel hosszabb mászásokról volt szó, most kaptunk páronként egy-egy oktatót. Az első utunk a Teufelsgrat falhoz vezetett, ahol meglepődve tapasztaltuk, hogy már vannak tanfolyamosok a másik csapatoktól is. Így egy kisebb tumultus alakult ki, nem is tudtunk ott kezdeni ahol eredetileg terveztük. Végül a saját oktatónkkal (Botival) kissé keletebbre vándoroltunk, ahol egy négy kötélhosszas utat nézett ki nekünk. Az alábbi videón végig lehet nézni az utat egy másik csapat szemszögéből.

Az idő annyira azért nem volt jó mint ahogy számítottunk rá, a napsütés ellenére időről időre elkezdett esni az eső. Az elején megbeszéltük, hogy az első kötélhosszt én mászom előre, hogy a kulcsrészen Szilvi oldja majd meg az V-ös nehézségű áthajlást, elvégre ő a jobb mászó. Ennek ellenére rögtön az eljén akadtak problémáim. Az első 3-4 akasztásig egy reibung táblán kellett fölfelé haladni egy repedés mellett, de volt sok olyan rész ahol egyszerűen nem találtam semmilyen fogást. Boti mondta, hogy hogy tartsam a lábam és hogy terheljek, hogy tapadjon a cipő. Mondom, de hát így is csúszik. „Deeeehogyis” – volt a válasz. Végül valahogy sikerült leküzdenem ezt a szakaszt, majd magam mögül hallom: „baszki ez tényleg csúszik”.

Az első standnál szépen kikötöttem magam és büszkén ücsörögve a két hevederben kiáltottam Szilvinek, hogy „stand, kivehetsz”….egy kis pihenés, napsütés, hurrá. Meglepő mértékben erodálódott le a tériszonyom az elmúlt 2-3 hét alatt. Nagyrészt ez a felszerelésben való bizalmam fejlődésének köszönhető. Simán, tök nyugodtan ücsörögtem a napsütésben a sziklafalban, úgy hogy alattam már 30 méternyi mélység tátongott és szedtem felfelé komótosan a kötelet, ahogy Szilvi közelített felénk. Közben Boti kicsit feljebb, szintén kistandolva egy szendvicset majszolt.

Az út felén nem is a nehézség volt a legnagyobb probléma, hanem hogy annyira mállott a szikla, hogy minden második fogás a kezemben maradt és a fölöttünk mászók felől is rendszeresen hallatszott az „Achtung, Stein!” felkiáltás. Egy kisebb kavics el is találta egyszer Szilvit, azt elrakta emlékbe. Szerencsére a nagyobb kövek kikerültek minket zuhanásukban. Az út legnehezebb részén is viszonylag könnyedén libbentünk át (meg is lepődtem), így egészen hamar értünk a négy kötélhossz végére. Pacsi!

Délután még egy 1 köteles VI+ utat felköteleztek nekünk az oktatók topropera, hogy játszogassunk vele, de Szilvin és Gageszen kívül nem nagyon sikerült abszolválni a kihívást, úgyhogy hat óra körül elindultunk Bécs felé, hogy befészkeljük magunkat Balu albérletébe éjszakára. Előtte még meglátogattuk az Indus nevű kajáldát, ahol egy baromi jó indiai vacsit csaptunk!

Vasárnap kora reggel ismét a Hohe Wand felé vettük az irányt, pedig eredetileg Peilstein volt tervben, de ott zuhogott az eső. A cél így a Milak Klettergarten volt, ahol vicces módon végig szaggatott vonallal be vannak jelölve az utak. Itt két III+os beszállással induló, de a standtól V nehézséggel folytatódó két kötélhosszas utat másztunk a Skywalk kilátó árnyékában. Mivel először nem tudtuk az utak nehézségeit, én nagyon előzékenyen mondtam, hogy a második hosszt majd előre mászom. Hát az V-ös rész egy tök sima áthajlás volt, aminek márványosra voltak kopva a lépései és az egyetlen normális fogást csak úgy lehetett elérni, ha a jobb lábamat a fülem mellé tettem fel a sziklára. Innen kellett volna egylábas guggolással feltolnom magam. Hát ebből inkább ilyen hason fókázás lett, mert ennyire nincs azért erős combom.

Boti és Szilvi utánam mászva meg is jegyezte, hogy ez kemény volt. Meg is lepődtem amikor utólag megnézve a falrajzot, csak ötös nehézséget adott ki. Az út vége egy kicsi sziklacsúcson elhelyezett kereszthez vezetett, ahol több standhely is volt. Nem sokat tököltünk odafenn, mert baromi hideg volt ,így gyorsan vissza is ereszkedtünk és a másik útban indultunk meg dinamikusan. Sajnos a másik utat nem tudtam elől kimászni, így ott cseréltünk Szilvivel. Egy két repedésben meg úgy sikerült kimásznom az utat, hogy a kézfejemet szorítottam be, de ahogy beleterheltem nyilván a szikla felsértette a bőröm, így picit össze is véreztem az utat. Legalább a többiek látták merre vannak a fogások én meg poénkodhattam, hogy szeretem bedugni a kezem mindenféle lukakba…

Egyébként annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt célom sziklát mászni, egészen kezdem megszeretni és már keresem, hogy kivel tudok majd mászni ha vége a tanfolyamnak. Este a szokásos cukrászdázás elmaradt, nagyjából fél kilencre értem haza.