Jelen állás szerint Magyarországon, ha valaki hegymászásra adná a fejét és szeretné mindezt felelős sportemberként a megfelelő tudás és gyakorlat megszerzésével kezdeni, akkor az alapfokú sziklamászó tanfolyam utáni második lépcső lehet a téli magashegyi hegymászó tanfolyam. Az hegymászás rengeteg, egymástól sok tekintetben eltérő, de külön-külön is értelmezhető önálló sportágból, szakból, formából áll össze. A legnehezebb, legtechnikásabb csúcsok eléréséhez sok, vagy akár mindegyik szaktudás birtokában kell lennie az embernek, előfordulhat, hogy jól kell tudnia sziklát másznia alpesi stílusban, vagy jól kell ismernie a mesterséges mászás kunsztjait, de a hosszú és kimerítő meredek firnlejtőkön való gyaloglás, vagy épp a jégmászás különböző formái is szembe jöhetnek. Viszont, ahhoz hogy mindezt valahogy egy összefüggő keretbe foglaljuk, kellenek olyan alap tanfolyamok, amelyek a környezetet, az eszközök kezelésének módját és miértjét, a tervezési kérdéseket és az egyéb alapvető tudnivalókat adják át a hegymászó aspiránsoknak – mint egy fa törzsét – hogy utána a szakgyakorlatot igénylő ágaknak legyen miből kinőniük. Ezek az alap tanfolyamok az alapfokú sziklamászó, a nyári és téli alpesi (vagy magashegyi) hegymászó tanfolyamok. Na! Most, hogy már mindenki tudja miről beszélek (vagy nem), el is kezdeném elregélni, hogy milyen élményekkel gazdagodtam az egy hét alatt, amit nyakig érő hóban taposva töltöttem el 12 társammal együtt.

Előkészületek

Az egész úgy indult, hogy két olyan dolog is beleásta magát a fejembe, ami kissé kényelmetlen érzéseket keltett bennem a tanfolyammal kapcsolatban. És akármennyire is azt gondolnátok, hogy a tériszony az egyik: nem, nem az. Az első és legnagyobb problémám a kaja volt. Lévén én nem fogyasztok sok olyan dolgot, amit a normális emberek napi szinten, a félpanziós ellátás nem kecsegtetett túl sok jóval. Nem gondoltam, hogy egy házba, ami 2000 méter magasan van, és emberek hurcimbálják fel az ennivalót (meg úgy mindent) képesek lesznek tej és gabona mentes alternatívákat kínálni. A következő félelmem a ruházattal kapcsolatban merült fel: nem elég jó minőségű és nem elég meleg ami rendelkezésemre áll és ráadásul még nem is elég vízálló. Szóval röviden és tömören arra számítottam, hogy ha nem fogok hamarabb megfagyni akkor éhen halok.

Eme félelmeimet a hónom alá csaptam és vad bevásárlásba fogtam…gore-tex kesztyű, gyapjú aláöltözet, arcmaszk, síszemüveg…össze is írtam magamnak cirka fél milla értékben mindenféle szart. A legnagyobb meglepetés számomra a héjruházat volt (külső speciális víz és szélálló réteg). Hát bakker 60-70 környékén indulnak azok amelyek héj és nem eső ruházatnak aposztrofált darabok, de azért vessetek egy pillantást ennek a kabátnak az árára: Mammut Nordwand Pro. És a bergzeit.store-on általában 10-15%-al olcsóbb minden mint itthon. Oké, ezt a kabátot nem lehet itthon kapni.

Szóval elkezdtem alternatívákat keresni a ruházat tekintetében és végül elég sok olyan helyettesítő terméket találtam, amelyek ha nem a Himalájára készülsz, 4000 méterig tökéletesen tudják pótolni a profi, csillagászati árakon kínált high-tech cuccokat:

  • Trekmates Beacon Dry kesztyű
    Külső kesztyűnek gore-tex helyett, zseniálisan működött. Szárazon tartotta a kezem és elég meleg is volt. -18 C foknál nem volt hidegebb, de addig száz százalékos teljesítményt nyújtott, a decathlonos legolcsóbb alákesztyűmmel kombinálva egyáltalán nem fázott a kezem és még a hóbarlang ásásnál sem ázott át.
  • Quechua MH500 esőnadrág és esőkabát
    Kicsit több mint tízezer forintért a nadrág egy álom. Majdnem végig cipzáros a szára oldalt (így könnyen szellőztethető a combom, ha meleg lenne), tökéletesen vízálló, és elég jól bírja a strapát is. Oké nincs benne membrán, de még így sem éreztem hogy olyan marhára belepállottam volna. Van hozzá passzoló kabát is, aminek az egyetlen hibája, hogy nem hegymászásra van optimalizálva, azaz a sisak csak nagyon nehezen fér be a kapucni alá.
  • Lasting TXC túrazokni + Mund Elbrus aláöltözet zokni
    Zokniból mivel mindenképp készülni akartam váltó párokkal mindenfélét vettem. A fenti kombón kívül még Bridgedale, Quechua és Lorpen téli zokikkal próbálkoztam, amelyek a Lasting TXC zoknijánál mind drágábbak. Fölösleges! Ez a két zokni iszonyú kényelmes volt és ugyan az álldogálásnál fáztak a lábujjaim, de az a béleletlen bakancsomnak is volt köszönhető. Egyébként Lasting márkájú Merino gyapjú aláöltözetet is vettem, az is nagyon bejött.
  • Quechua Forclaz 50 polár nadrág
    Külön középső rétegként hordható nadrágot nem nagyon találtam sehol, míg végül a decathlonban belefutottam ebbe az aláöltözetként árult darabba. Háromezer forint, meleg, polár, mi kell még?
  • További szerzemények a teljesség igénye nélkül: B’twin arcmaszk, SubZero F1 aláöltözet felső, Tesco-s literes alu termosz…

Felmenetel

Csabi küldött egy levelet nem sokkal az indulás előtt, hogy akkor mire is lesz szükség, meg hogyan indul a buli. A ruházattal kapcsolatban azért hagyott bennem kételyeket, de elfogyott a pénzem, szóval abból főzünk amink van – gondoltam. Még gyorsan csütörtökön béreltem a szertárból automata hágóvasat, hószöget, meg lavina szettet (pieps, szonda, lapát), aztán lelkiekben felkészítettem magam a szombati kezdésre.

A nagy nap reggelén begördült a lakásom elé két autó és kiszállt belőle összesen négy ember. Kicsit bizonytalan voltam, így megkérdeztem, hogy mi lesz a logisztika: öten megyünk egy autóval, sílécekkel meg a heti ellátmánnyal együtt. Kellemes egy kéjutazás cseperedett ebből az ötletből, de kétség kívül költséghatékony volt. Ótátrafüredre érkezvén konstatáltuk, hogy valami nagy banzáj van, mert sehol nincs parkolóhely, a Tarajka jegyekért is fél órás sorban állást kellett elviselnünk. Végül kettő óra körül indultunk meg gyalog (hárman túrasível) Hrebienok-ból a Téry menedékház felé.

Az első 4-5 km egészen kellemes volt, követtük a csörgedező patakot és ahol szembejött velünk az első “Pozor! Laviny” tábla bekapcsoltuk a jeladókat. Aztán a tófal alá érve konstatáltuk, hogy ez fárasztó lesz a 20 kg-os táskákkal a hátunkon. Felcsatoltuk a hágóvasakat és apró léptekben nekiveselkedtünk a meredek firnes lejtőnek. Fél óra-háromnegyed óra minimum volt mire végre megpillantottuk a házat, mely után komolyan elgondolkodtam azon, hogy ha itt így elfáradtam, mi lesz velem a hét hátralévő részében. De szerencsére alaptalan volt a félelmem.

Este felé megérkeztek újdonsült szobatársaink is, akik a Székesfehérvári Hegymászó Sportklub-ot képviselték, így végül 11-en plusz a két oktató alkottuk az Excelsior SE által szervezett 2018-as nulladik téli alpesi hegymászó tanfolyam résztvevőit. A négy darab három szintes emeletes ágyat tartalmazó lakhelyünket hamar otthonossá varázsoltuk, néhány felaggatott száradó ruhaneművel, kötelekkel, karabinerekkel…izgalmas egy hétnek néztünk elébe.

téry menedékház szállás emeletes ágyak

Fotó: Bólya Péter

1. nap – Tömény lavinaismeret

Vasárnap reggel -18 fokos melegre ébredtünk, amit megszépített némileg a 30-40 km/h-ás szél és a szállingózó hó. A ködös napsütötte hómezőkön a lavinaismeret rejtelmeibe terveztek beavatni minket a lelkes oktatók. Első lecke: a lavina – legyen az bár porhó, vizes, vagy deszka – nem játék! Bedarál, kitépi a tüdőd, összetöri a csontjaid és ha ezt még túl is élnéd betemet és ott hagy megfulladni. Szóval az ilyeneket jobb elkerülni és hát erről szólt nagy vonalakban az oktatás, hogy hogyan. Persze külön hangsúly volt fektetve arra is, hogy ha már megtörtént a baj és nem te vagy a balszerencse rosszabbik végén, akkor a pórul járt társadat, hogyan találd meg és kapard ki a hóból.

Fotó: Tímár Dániel

Fotó: Tímár Dániel

Megtanultunk még olyan érdekességeket is, mint a hóprofil vizsgálat például. Na ez az amit szerintem soha az életben nem fog senki csinálni, mert ha már ilyen para van, hogy erre vetemednék, akkor inkább alapból ki sem megyek a hüttéből. Persze ha mégis, és el leszek temetve, már azt is tudom, hogy milyen érzés, mert mindenki kipróbálhatta. Ástunk egy kellemesen mély üreget, amibe fejjel előre egyesével belevetődtünk és a többiek jól ránk pakolták a havat. Meg kicsit meg is tapostak. Sokszor. Többen. Meglepően csend és nyugalom van a hó alatt, persze így hogy tudom hogy nincs para. Az biztos, hogy ha komolyan begyúrna magába egy lavina, az nem lett volna ilyen kellemes élmény, de így jó móka volt.

lavinaismeret eletemetés

Az a kilógó láb hozzám tartozik 🙂 – Fotó: Tímár Dániel

A lényeg dióhéjban: legyen nálad mindig pieps, szonda és hólapát, soha ne menj egyedül és lehetőleg mindenki tudja használni is ezeket az eszközöket. Az sem árt persze, ha felismeritek a veszélyt és nem egyszerre rongyoltok bele, mert akkor hiába lesz mindenkinél jeladó, csak pislogtok a hó alatt egymásra….

2. nap – Csiszicsuszi első felvonás és standépítés

Általam a legjobban várt része a tanfolyamnak a kicsúszás gyakorlás volt, és már a második napon el is kezdtük. Egy megfelelően meredek, de biztonságos hegyoldalon letakarítottuk a 40 centi friss havat a firnes, jeges kéregről (gyermekek módjára hason csúszkáltunk a hóban), majd elkezdődött a hogyanok taglalása. Első lépcsőben magát a mozdulatokat kellett begyakorolnunk mindenféle eszköz nélkül, hogy hogyan is kerülünk abba a pozícióba, ahonnan képesek leszünk fékezni. Ehhez azt kellett elérnünk, bárhogy is indultunk meg a lejtőn, hogy a hasunk legyen a föld felé és a csúszás irányába a lábunk nézzen. Természetesen a legkülönfélébb variációkban teszteltük, hogy ezt hogyan is kellene elérni. Miután már nagyjából ment eszközök nélkül, akkor vehettük kezünkbe először a jégcsákányt.

Ricsi előtakarítja a pályát a gyakorláshoz 🙂 – Fotó: Tímár Dániel

Fotó: Tímár Dániel

Csákánnyal alig meglepően gyorsabb manőverekre voltunk képesek, nem csúsztunk ötven métereket mire megfordultunk. Egészen konkrétan lecsaptuk a csőrit és az kicsapta a lábunkat a megfelelő irányba mint pókember a hálóját. Arra nagyon kellett figyelni, hogy mit csinálunk a lábunkkal, mert ellenkező esetben a sebesség miatt csúnya vége lehetett volna a dolgoknak. Nekem sikerült is egy kitaposott lukba belefordítani csúszás közben a lábfejem, ami megfogta a lábam és a fordulás közben kitekerte a térdem. Nem volt őszinte a mosolyom utána, le is ültem picit pihenni. Szerencsére nem lett komolyabb baj, este még fájdogált, meg későbbi napokban is éreztem, de a várakozásaimmal ellentétben nem dagadt be és nem lett rosszabb.

Hú de sok van még… Fotó: Tímár Dániel

Úton fölfelé – Fotó: Tímár Dániel

Miután megfelelő mértékben kicsúszkáltuk magunkat, átoldalaztunk egy másik, meredekebb lejtőre, hogy az oktatók beavassanak minket a hóban/jégben történő standépítés rejtelmeibe. Megtudtuk, hogy gyakorlatilag bármiből lehet stand, csak megfelelő szögben, megfelelő mélyre kell elásni. Funfact: Van egy olyan eszköz amit úgy hívnak deadman (gyengébbek kedvéért magyarul: halott ember). Ez valójában egy alumínium lemez, amelyre egy hosszú drót van felerősítve és ha megfelelő szögben szúrjuk le a hóba a terhelés irányához képest, akkor automatikusan egyre mélyebbre fúrja magát. De honnan a nyavajából jön a neve? Ezt is megtudtuk. A nyolcezres hegyeken arányaiban többen halnak meg mint alacsonyabb társaikon és a hullák elszállítása is ritkább. Értsd: tele van a hegy fagyott holttestekkel, amelyekre oda van gyógyulva a felszerelésük még megmaradt része. Például a beülő, esetleg egy-egy heveder, karabiner, satöbbi. Miért jó ez? Hát mert sokszor eléggé fixre vannak integrálódba a földbe/hóba és egy mozdulattal standdá lehet alakítani őket, hiszen megvannak azok a pontok amibe csak be kell akasztani. Elég morbid történet, de azon a magasságon mindent felhasználsz ami könnyebbé, gyorsabbá és biztonságosabbá teheti a haladásod/létezésed. Funfact vége.

Egy csákány, egy deadman és egy hószög a hóban – Fotó: Tímár Dániel

Standpróba – Fotó: Tímár Dániel

Este először kaptunk olyan kaját a menedékházban, amely feltételezhetően sok tejterméket tartalmazott, így ennek hangot is adtam. Kiderült, hogy azt nem tudták, hogy én laktóz érzékeny is vagyok, nem csak a gabonákat kerülöm és a csávó arcából ítélve komoly erőfeszítésbe került ezt az információt feldolgozni. “So you are super special” – Mindenesetre megoldották a dolgot, a maradék napok nagy részén fokhagyma levest kaptam, ami hála a jó égnek isten ajándéka. Elképesztően jó cucc, be is emeltem a személyes recepttáramba.

A naplementék és a napfelkelték egészen különleges élményekkel gazdagítottak. Előbbit a konyha ablakából, utóbbit az ágyamban fekve tudtam élvezni minden egyes nap. Volt hogy felhőkbe burkolózott a Kis-Tarpataki völgy, volt hogy narancssárga fényárban úszott…

Fotó: Tímár Dániel

Fotó: Tímár Dániel

3. nap – Hardcore csiszicsuszi és a hóbarlang

Erdi sikeresen fékez

Kedden az elsődleges célja a napnak a hágóvassal való kicsúszás sípcsonttörés és tomahawk nélküli megúszása volt. Itt már a tegnapi gyakorlás hatására kialakult különféle sebek, horzsolások, zúzódások és rándulások eredményeképpen némileg kevesebb motiváció szorult a jelen lévőkbe, de sikeresen abszolváltuk az elénk állított akadályokat. Délutánra már mindenki megkapta a zöld lámpát, azaz Mészi úgy ítélte, hogy talán meg tudunk fékezni egy esetleges kicsúszást, de mindenesetre elméletben már tudjuk hogyan kéne.A nap hátralévő részében a hóbarlang (azaz egyfajta bivak szállás) kialakításának fortélyaiba avattak be a tisztelt oktatók. Ne legyenek kétségeitek, ez gyakorlatilag hólapátolást jelent jéggé fagyott hóban, sötétben, fekve, egy akkora járatban amiben épp hogy tudsz mozogni. Eleinte. Aztán persze már többen csináljátok ugyanezt egyszerre egy kicsit nagyobb lukban. Még az elején élveztük a hó-mokozást, de a végére annyira kifáradt mindenki, hogy én konkrétan visszamentem a házba, ittam egy kávét, ettem egy kolbászt és lefeküdtem aludni. Miután felkeltem 1 óra múlva betoltam a vacsimat is és szívem szerint rögtön utána aludtam volna tovább….

Tárna nyitás – Fotó: Tímár Dániel

Átlukadtunk! Fotó: Tímár Dániel

…de nem, ehelyett minden este társasozás volt a program (kivéve amikor egyik bajtársunk megtalálta a ház gitárját és teleportálásig szerenádozta magát a pultnál tátra teával). Az activity mellett a nagy királyság a Fedőnevek nevű társasjáték volt, arra gyakorlatilag teljes mértékben rákattantunk és majdnem minden este lement vagy 8-10 kör. Imádtam az esti közösségi élményeket, nehéz szívvel engedtem el ezt a remek csapatot péntek délután, amikor hazafelé indultunk.

4-6. nap – Alpesi pillangó, mixmászás, Flaschenzug és go home

Najó, úgy éreztem kissé túl bő lére eresztettem a szavakat és idáig már aztán úgysem olvassa el senki, úgyhogy a maradék napokat rövidítve foglalnám össze. Egy teljes nap ráment arra, hogy a menetből biztosítást megtanuljuk. Ehhez a szükséges kötéltechnika mellett (harmadolás, alpesi pillangó csomó, pruszikok használata) itt is gyakoroltuk a kicsúszás megfékezését, illetve hogy melyik oldalon hordjuk a jégcsákányt, és volt alkalmunk élesben is megtapasztalni a lavinaveszélyes hómezőkön való átkelést. Sajnos a Zöld-tavi csúcsra nem jutottunk fel éppen a lavinaveszély miatt, de azért a Finn-kilátót meglátogattuk. Délután még tovább szépítgettük a hóbarlangot is (én szó szerint szépítettem).

Úton a Finn kilátó felé – Fotó: Tímár Dániel

Ásson mostmár a nyavaja, inkább szobrászkodom…

Utolsó előtti nap viszont a hegymászás csúcsába kóstolhattunk bele – vagy ahogy Zsolti nevezte: kapirgáltunk. Ez nem más mint a mix mászás, vagy más néven drytooling. Ez az a műfaj, amikor caplatsz felfelé hágóvasban a hóban-fagyban, aztán jön egy szikla betét és azt valahogy ki kell mászni. Ilyenkor jön az, hogy a hágóvas körmeivel lépkedsz ki peremeken, meg a jégcsákányodat próbálod beszorítani, beakasztani repedésekbe, peremekbe, fagyott fűcsomókba. Utóbbi zseniális, atombiztos.

Első mixmászó élményem – Fotó: Mészáros Csaba

Ilus “kapirgál”

Végül aztán a búcsúzkodás előtt jutott idő még a gleccser hasadékból mentésre, azaz felező, harmadoló, ötödölő húzórendszerek építésére. Ez szegény beszakadt állampolgárt imitálva elég fagyos és unalmas tevékenység volt (várni hogy “kimentsenek”), aktív résztvevőként meg kifejezetten kézfagyasztó (kesztyűben nem tudsz karabinereket kezelni meg csomózni rendesen). Ráadásul le is ejtettem a kesztyűm a “hasadékba”, de előzetes oktatói jóváhagyást követően utána ugrottam. Ez kb. egy 4-5 méteres zuhanást jelentett a szűz hóba 🙂

Józsi várja hogy kimentsék a “gleccsehasadékból”

Délután könnyes búcsút vettünk a csapat többi tagjától és elindultunk lefelé Ótátrafüred irányába. Ismét egy remek kéjutazás várt reánk a kis Corolla Verso-ban, de végül este 9-10 tájékán haza keveredtünk épségben.

Az egy hét alatt sok mindent tanultam, sok olyan dologra rávilágított a tanfolyam, hogy rengeteg tapasztalatot kell ahhoz még gyűjteni, hogy valóban hegymászónak mondhassam magam, mert jelen pillanatban csak a felszínt kapargatjuk. Még a nyári alpesi tanfolyam hátra van, ez talán az idei nyár programja lehet – sok mindentől függ. Aki havas körülmények között akar nekivágni az Alpok de akár a Tátra csúcsainak, annak nagyon javaslom ezt a tanfolyamot és persze az Excelsior SE oktató gárdáját! Most be is fejezem az írást mert elkopnak a körmeim…. ide válogatok inkább még néhány képet:

A Backup backupja – Fotó: Bólya Péter

Kilátás a Téry ház felé – Fotó: Lakatos Péter (Gagesz)

Így került fel a házba a kaja, a fűtőanyag, az ivóvíz…Fotó: Tímár Dániel

Fotó: Tímár Dániel

Szuperbiztonság: standépítés téli körülmények között sziklán – Fotó: Tímár Dániel

Olyan mintha hegymászónak néznék ki, pedig csak a Finn kilátón pózolok egy jégcsákánnyal…

Látvány a kötél másik végéről

Átkelés kettesével egy lavinaveszélyes hómezőn

Hozzászólás


1 Comment

Hagyjuk a tökölődést! - Akrofóbiából Eufóriába · 2018. június 13. at 16:25

[…] kapni annyira, hogy gond nélkül belevágjak. A technikai felkészültségemet megalapoztam a téli tanfolyammal februárban, így az is pipa, már csak lelki és anyagi síkon lehetnek akadályok, amelyeket azonban simán […]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.