Ez így első olvasatra furcsán hathat, hiszen eddig is tanultam ugyebár, de a magyar hegymászó-képzésben az alapfokú sziklamászó tanfolyam vizsgájának sikeres teljesítése révén a „hegymászó tanuló” fokozat szerezhető meg. Ugyanis ahhoz, hogy valaki vizsgázott hegymászó legyen el kell még végezni a nyári és a téli alpesi hegymászó tanfolyamot is. Igen, ebből le lehet szűrni, sikerült a vizsgám!
Bevallom nem voltam teljes mértékben nyugodt és kiegyensúlyozott a gyakorlati vizsga előtt. Az elméletre persze úgy mentem be, hogy tuti meglesz (hiszen stréber volnék vagy mifene), és meg is lett, nem kicsit jó eredménnyel. Mondjuk a történelmi kérdésekkel szerencsém volt, mert nagyon könnyűeket kaptam (UIAA alapításának éve, Téry Ödön, Tiroli deklaráció), a többi csoport kérdésein lehet elvéreztem volna. Hála istennek mondjuk a történelem nem volt túl súlyozott az adható pontok tekintetében. Volt némi geológia, meg meteorológia, no meg hogy mit kezdek egy eszméletlen sérülttel és mi a teendő magashegyi betegség miatt kialakult tüdőembólia esetében, de azért a lényegi kérdések mégis a mászással voltak kapcsolatosak. Falrajzokat kellett elemezni, eséstényezőket számolni, egyes eszközök felhasználhatósági módjait megadni és terhelhetőségük értékeit fejből nyomni. A végén meg még volt egy kis reláció analízis…na azokon a mondatokon azért eltöprengtem egy szösszenetnyit. De végül 92%-os lett, így sikeresen tovább mehettem a gyakorlati vizsgára.
És hogy ha ennyire ment elméletben a dolog, akkor miért fostam a gyakorlattól? Mert nem vagyok egy kifejezetten jó mászó (még), talán nem is leszek. De nem akartam, hogy a vizsgán ott álljak bepánikolva a Kisátlépő (III+) kulcsmozdulatánál, mert éppen attól félek, hogy le fog csúszni a lábam. Ami ebben vicces, hogy az említett utat nehezebben másztam, mint két alkalommal korábban a Veszprémi bevágás/bal-t (IV/V+). Na de mindegy, múlthét szombaton jött a házi vizsga, és jól kiválasztottuk magunknak a jobb oldali kémény utat, amit ugyan mindenki II-re ad, valójában a kalauzban III-ként szerepel, így használható vizsgaútnak számított. Csak reménykedtem benne, hogy az éles vizsgán is be tudjuk húzni.
A házi vizsgán egyetlen bakit vétettem: túl szellősen helyeztem el a közteseket, erre Jenő fel is hívta a figyelmem, hogy hiába „lépcsőház” és életben ő sem rakna többet, de a vizsgán figyelni kell a minimum köztes-távolságra. Jó ezt megjegyeztem, a házi-vizsga sikerült, go cukrászda, ahogy azt illik! Voltak fenntartásaim a másnapi vizsgát illetően, ugyanis az évszázad szélviharát jósolták a meteorológusok, esővel meg minden. Na most Oszoly alapból olyan kopott, zsíros, hogy csúszik rajta minden mint a teflon…ha még vizes is, az nagy élmény lehet.
Vasárnap reggel azért kimentünk, hiszen azt mondták vizsga még el nem maradt, és reggel nyolckor teljes menetfelszerelésben, esőkabátban, beülőben vártuk a vizsgabiztosokat a zuhogó esőben. Végül mindenki megérkezett, hogy aztán közöljék, így itt most nem lesz vizsga mert életveszély. Na hurrá! Ennek örömére áttettük november 1-re, mert akkorra szép időt jósoltak.
Szerda. Ragyogó napsütés. A napirend ugyanaz: reggel 8-kor harci díszben jelen vagyunk a vizsga megnyitóján. Rögtön az elején befoglaljuk a Kéményt (III-), már egyébként szinte sorba kellett állnunk ahhoz az úthoz. Azért a hőmérséklet most is csak 5-8 fok, elfagyott kézzel meg lábbal meg nem olyan kellemes mászogatni. Végül ránk került a sor olyan 9 óra környékén, Szilvi standolt én indultam volna, de rögtön kezdésként belekötött a vizsgabiztos a bekötésembe: nem szép a pereccsomó, túl hosszú a kilógó vég. Se én se Szilvi nem láttuk mi nem szép a csomón, de azért megigazítottam, meg köttetett egy négy hurkos félhalászt, hogy ne legyen hosszú a kilógó vég. Mindenesetre ez így megalapozta a nyugodtságomat rögtön az elején. Figyeltem a köztes távolságra, minden felszerelésemet beszórtam a falba ami nálam volt, nehogy probléma legyen. A két mászás jó volt, ereszkedés után viszont azt a karabinert amivel a lehúzható szárat jelöltem meg, a kötélen hagytam és elengedtem, így szépen végigcsúszva rajta földet ért. Fentről hallom a vizsgabiztost: „Elejtettél egy karabinert? Nem kell ám izgulni!” – Anyád csipája az 😀 Persze végül mindketten átmentünk és örömbódottá’ volt, meg cukrászdázás is persze. Az biztos, hogy nagy kedvet kaptam a folytatáshoz és szívesen beneveznék rögtön a februári téli tanfolyamra, csak egyelőre az anyagiak szempontjából kicsi az esélyem rá. Első lépésként mindenesetre szerintem idén beruházok egy magashegyi bakancsra….
Mit tanultam az alapfokú tanfolyam alatt? Mivel lettem több? Egyrészt nagymértékben kiderült, hogy a tériszonyom valójában 100%-ban bizalmi kérdés. Nem a magassággal van bajom, hanem a leeséssel. Ez így persze valakinek furán hangozhat, de az iszony (phobia) alapvetően irreális félelmet jelent, azaz olyan dologtól való félelem ami nem valós. Az meg, hogy nem bízom például a felszerelésben és ezért félek attól hogy leesem, az nem feltétlenül irreális, amíg nem tapasztaltam meg, hogy ez nem fog megtörténni. Van akinek ehhez elég, ha elmondják, hogy így van, de nekem a bizalom kiépítéséhez több kell. Például, hogy beleessek párszor és rájöjjek, hogy még élek. Ezek után már teljes nyugalomban tudtam akár 50-60 méter magasan is lógni egy kötélvégen, pusztán az alattam tátongó mélységtől nem volt problémám.
Ezen kívül azt is megtanultam, hogy sokat kell még tanulnom, fejlődnöm és megerősítést nyertem atekintetben, hogy az alázat mindennél fontosabb. Még fiatal vagyok, fölösleges kockázatot vállalni pusztán az időtényező miatt, a hegyek (jó esetben) még 2-3 év múlva is a helyükön maradnak. A következő lépés a mászótudásom fejlesztése, rendszeres gyakorlással, mászással. Ha egyszer nekivágok a nyári tanfolyamnak is, azt már úgy szeretném, hogy egy V+/VI- nehézségű utat teljes magabiztossággal látatlanban tudjam, hogy képes vagyok meghódítani….
Hozzászólás